1. fejezet - A baleset

Sötét van. Nem látok semmit. Nem tudok megmozdulni. A hajamat a langyos szél fújja.
Biztosan csak álmodom –gondoltam –De nem szoktam én ilyen sötét helyekről álmodni…
Ekkor hasított belém hirtelen a fájdalom. Először csak a halántékomnál észleltem, de utána áttért a nyakamhoz is. Tudtam, hogy ez nem a szokásos migrénem. Hallottam, hogy csöpög valami. Mindig ugyanaz a hang. Csöpp. Csöpp. Csöpp. Nagyon zavart, főleg amiatt, hogy nem tudtam, honnan származik. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet sikertelenül. És, megint csak azaz ütemes kopogás. Már nagyon bosszantott. Éreztem valami szúrós szagot és rá kellett jönnöm, hogy ez vér. Az én vérem folyik. Valahogy megsebesültem, tudtam hogy el kell jutnom innen. Ki kellett nyitnom a szemem vagy segítségért kiáltoznom. Rájöttem, hogy az ordításból csak egy halk nyöszörgésre futotta. Úgyhogy ismét a szememmel bajlódtam. Lassacskán sikerült kinyitnom és laposakat pislogtam. Körülnéztem és csak sötétséget láttam. Hallottam a szél suhogását és éreztem, hogy eléggé lehűlt. Nem tudtam eldönteni, hogy hirtelen vihar támadt, vagy már épp elég ideje vagyok eszméletlen, ahhoz, hogy rájöjjek már rég vihar van és csak most fészkelt a tudatomba. Kezdett körvonalazódni a fáknak az árnyéka. Szóval valamilyen erdőben vagyok. Szuper, de mégis melyikben? Egy emlék villant be, ahogy napsütésben beszállok egy autóba. Átlagosnak tűnt minden. A fehér taxi tipikus jármű volt itt Olaszországban, pont mint New York-ban a sárga, csak itt épp fehérek voltak. Valakivel beszálltam a kocsiba.
Csak arra nem tudtam rájönni, hogy kivel és minek. Lassan oldalra fordítottam a fejem és láttam az emlékeimben élő fehér taxit amint rá van csavarodva egy fa törzsére. Úgy fonódott rá, mintha csak az erdő egyik indás nővénye lenne, ami felfelé törekszik a napfényhez a fatörzsre rákapaszkodva, de itt nem ez volt a helyzet. Itt sötétség volt és az autó egyáltalán nem illett bele ebbe a környezetbe. Hirtelen valami kellemetlenül fojtó szag férkőzött az orromba. Ismertem ezt a szagot. Benzin. Abban tudtam egyedül reménykedni, hogy nem lép még véletlenül se kölcsönhatásba tűzzel, mert akkor végem. Hideg cseppeket éreztem az arcomon. Esik, és hálát adtam az Istennek, hogy nem fogok felrobbanni. Egyre erősebben kezdett el szitálni az eső.
Mégy egy emlékkép kúszott a szemem elé, amint a taxiban nevetgélek valakivel. Az arcát nem láttam, de abban biztos voltam, hogy a felsőt ami rajta volt, ezer közül is felismerném. Az én kedvenc felsőm. Skótkockás, ujjatlan kék és fekete mintával, de az arc mégsem társult hozzá, hogy megtudjam, ki hordja az én kedvenc ruhaneműmet.
Az arcomon patakokban folydogált a víz; kapart a torkom, ezért kinyitottam a szám egy fájdalmas nyögéssel. A hűsítő folyadék cseppekben folyt le a torkomon, de éreztem, hogy keveredik némi vérrel és sárral az arcomról. Így már kevésbé volt olyan nyugtató a dolog, mert nem tudtam, mennyire vérzek, és hol. Megpróbálkoztam a bal kezem felemelésével, de a hirtelen rándításba belefájdult a karom. Apránként elkezdtem mozgatni az ujjaimat. Ezt még sikerült, de a csuklómnál szúró fájdalmat éreztem, ezért inkább hanyagoltam. A jobb kezemet sikerült eljuttatnom az arcomig és végigtapogattam vele a fájó részeket. A homlokomon éreztem egy sebet, ahogy haladtam a fülemhez észrevettem, hogy ott is található egy mély vágás. Szóval innen van az ütemes kopogás. A számhoz érve, tudtam, hogy az arcom nem is hasonlít a korábbi önmagamhoz. Elbúcsúzhattam a telt ajkaimtól, amelyek most szétnyíltak a fájdalmas nyögésektől. Gondolatban végigfuttattam, hogy vajon mi hiányzik. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennem, de tudtam, hogy egyedül vagyok. Legalábbis élő. Nem hallottam senki másnak a mozgását, sem a légzését. Csak a saját légzéshez hasonló halk zihálásomat hallottam. Egyedül voltam. Kezdtem pánikba esni, mert tudtam, hogy egyedül semmi esélyem eljutni egy kórházba vagy bármilyen más helyre. Feladtam a reményt, hogy még legalább egyszer megnézhessen a hosszú mogyoróbarna hajam, vagy zafírkék szemem egy tükörben. Ekkor halk puffanásokat hallottam a távolból, amik egyre csak közeledtek. Ez a hang biztosan egy ember, aki valami oknál fogva - nem tudtam mi ez az ok, de nem is érdekelt- itt járkált az erdőben. Eszembe se jutott, hogy talán rossz ember. Csak azt tudtam gondolni, hogy engem jött megmenteni, így még van esélyem az életre. A hang egyre csak közeledett.
Meg kéne próbálkoznom valamivel, amivel felkeltem a figyelmét- gondoltam
És a segítség szóból eljutottam egy nyögésig.
Nahát igazán szép teljesítmény tőled, Vanda- szidtam magam, amiért nem sikerült egy értelmes szót se kinyögnöm.
A lépéseket egész közelről, a fülem mellől hallottam. Egyszer egy határozott lépéssel megállt előttem. Már most imádtam ezt az embert, letérdelt mellém ez a valaki, és azt súgta a fülembe:
- Nem engedem, hogy Aro megkaparintson téged.
Ezzel le is zárta a párbeszédet, én pedig halk nyögésekkel próbáltam kérdéseket kicsikarni belőle, de tudtam, hogy semmit nem ért. Mégis kíváncsi voltam.