4. fejezet - Az átváltozás

Ettől a névtől nem érzetem jobban magam, nem fájt kevésbé egyik sebem se, de legalább tudtam, hogy hívják. Azonban arra még mindig nem derült fény, hogy mire készül velem. Azt a lehetőséget már rég feladtam, hogy elmeneküljek. Különben se jutnék messzire. Inkább vártam a halált, ami jelen esetben elég valószínűnek tűnt ezzel a piros szemű lénnyel a közelembe.
Rápillantottam, de csak annyit lehetett kivenni az arckifejezéséből, hogy valamin töpreng. Biztos voltam benne, hogy rajtam gondolkodik és nem azon, hogy melyik ruha volt rajta egy hete ilyenkor. Én meg csak bambán bámultam. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Kicsit szédültem és fájt a fejem is. Éreztem, hogy közeledek az ájulás széléhez, de próbáltam figyelni, mégis mit csinál Eleazar – mint már megtudtam. Ekkor hirtelen rám emelte tekintetét.
- Pár nap múlva mindent elmagyarázok, hidd el jobb lesz így – mondta nekem és már majdnem el is hittem. Eléggé meggyőzően tud beszélni, de minek várunk még pár napot? Mi van akkor, ha súlyosabbak a sérüléseim, mint látszanak? Egyáltalán mi van, ha meghalok? – kezdtem teljesen bepánikolni belső monológomtól, de Eleazar ebből csak annyit vett észre, hogy néha összehúzom a szemöldököm, és sírós szemekkel nézek rá.
- Szerintem ne húzzuk az időt, a végén még meghalsz itt nekem – ezen eléggé meglepődtem. Szóval ő is úgy hiszi, hogy nemsokára meghalok. Mondhatom, nagyon bíztató.
Ismét közelített a nyakamhoz én meg próbáltam távolabb kerülni arcától, de a kanapé sarkába szorított. Nem tudtam menekülni, éreztem leheletét a nyakamnál. Egy nagyot nyelt, és megtorpant. Egy másodpercig időzött, aztán újból közeledett. Elérkezett a nyakamhoz. Rászorította száját arra a testrészemre, amelyre mindenféleképpen szükségem volt - hogy összetartsa a fejemet a testemmel - ha ki akarok innen jutni valaha az életbe, de megdermedtem. Nem mertem mozdulni, levegőt is elfelejtettem venni. Ekkor éles fogaival beleharapott a nyakamba. Csak egy szúrást éreztem, de belül, a szúrás mentén, mintha savat vezettek volna a bőröm alá. Égetett, próbáltam sikoltozni, de nyögések lettek belőle. Vergődtem a kanapén, és nem láttam semmit. Tudtam, hogy ezt a fájdalmat már nem bírom ki. Behunytam a szemem és többé nem nyitottam ki. Zuhantam a sötétségbe, ahonnan már nincs visszaút. Túlestem azon a vékony határon, amikor még úgy érzi az ember, hogy minden rendben van, és semmi problémája nem lehet, és azon, hogy minden rossz lesz. Éreztem, hogy az utóbbiban vagyok. Nem éreztem már semmi hajlandóságot, hogy harcoljak az égető fájdalom ellen, vagy próbáljam kinyitni a szemem. Hagytam magam sodródni a sötét árral, ami egyre lejjebb húzott a feketeségbe.
Ekkor eszembe jutott az ikertestvérem, Hanna. Már csak miatta is érdemes lenne élnem, és persze ott vannak a szüleim is. Értük képes lennék élni és harcolni, de az égés egyre rosszabb volt. Már nem csak a nyakam tájékán égetett, hanem kihatott a kezeimbe is. Nem tudtam, mi okozza ezt a fájdalmat, de abban biztos voltam, hogy nem dobott bele Eleazar a kandallójába ez nem azaz érzés volt mikor véletlenül megégettem magam a serpenyő szélével, vagy a kezem a gyertya fölé raktam. Nem, ez teljesen más volt. Sokkal fájdalmasabb. Nagyon ideges lettem amiért ezt tette velem. Soha többé nem találkozhatok a nővéremmel, se senkivel. Itt fogok elégni elevenen a szeme láttára, ha egyáltalán itt van.
Tényleg.Hol van Eleazar? Itt van mellettem? Vagy hagy itt meghalni?
Nem tudtam kinyitni a szemem, úgyhogy inkább hagytam a dolgot. Inkább kitapogatom, hogy hol van. A jobb kezemet nem tudtam felemelni, pedig korábban még ment.
Az égés elérte a mellkasomat. A szívem hevesen vert, próbált küzdeni az égés ellen, de tudtam, hogy nem győzedelmeskedhet olyan valami ellen, ami ilyen gyorsan terjed.
Visszaemlékeztem a tizedik születésnapi bulinkra. Akkor játszottunk, ilyet, hogy volt egy fogó, akinek bekötöttük a szemét, és el kellett kapnia a többieket. Csak az nem volt ennyire fájdalmas.
Megpróbáltam kizárni a szörnyű égést több, kevesebb sikerrel, és inkább a körülöttem lévő zajokra figyeltem.
Hallottam egy ember szuszogását, de szívdobogást nem. Ez eléggé megrémisztett, mert vagy képzelődök, és nincs mellettem senki, vagy az a valaki – aki, biztos voltam benne, hogy Eleazar – nem él. Inkább bíztam volna az előbbi feltételezésemet, de ekkor meghallottam magam mellől egy póló suhogását. Várjunk csak, nekem sose volt ennyire jó a hallásom. Nem létezik, hogy én meghalljam, ahogy valaki felemeli a kezét. Már kezdtem képzelődni, de ismét hasonló hangot hallottam, és tudtam, hogy nem őrültem meg. Inkább csak túl jól sikerült kizárnom a fájdalmat és felerősödött a hallásom. Igen, ez sokkal biztosabb. Most legalább már tudtam, hogy Eleazar nem hagyott itt.
Az égés a gyomromhoz közelített, és nem tudtam mióta égek elevenen ezen az átkozott kanapén. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Lehet, hogy még csak pár perce, de lehet, hogy már több órája itt vonaglok.
Egy idő után Eleazar sejtéseim szerint felállt és becsapta maga mögött a bejárati ajtót, egy hűvös fuvallatot maga után hagyva. Nyöszörögtem, hogy ne menjen el, de meg se torpant. Itt maradtam egyedül meghalni, és nem tudtam, hogy mennyi időm van még hátra.
Úgy döntöttem, hogy elkezdem számolni az időt másodpercekben, hogy legalább tudjak mihez viszonyítani.

Huszonötezer – hétszáztizenhét másodperc múlva belépett valaki az ajtón. Sejtettem, hogy Eleazar az, mivel a szellővel érkezett egy illat is, ami felerősödött, de tudtam, hogy már éreztem korábban.
Odasuhant mellém, és leült.
- Szépen gyógyulsz - mondta elégedetten, mintha egy beteget látogatna meg az orvosa, viszont én kételkedtem benne, hogy gyógyulok mivel egyre jobban sajgott néhány testrészem. Mondjuk én, nem látom magam kívülről, de nem tudtam benne teljesen megbízni.
- Ilyen gyorsan még senkit nem láttam átalakulni, pedig elég sokat láttam már – jól esett ez az elismerés, bár nem tudtam mire érti – ha ilyen gyorsan hat a méreg, akkor már nincs sok hátra. Tudtam, hogy különleges leszel – mégis milyen méreg van bennem? Viszont az elég bíztató dolog, hogy mindjárt vége ennek a szörnyűségnek.
Az égés már az egész testemben szétterjedt, és Eleazar megint itt hagyott egymagamban.

Nyolcvanhatezer – négyszáz másodperc múlva megint visszatért. Eközben az égésnek a karjaimban és a lábaimban már nyoma se volt. Mikor odaárt hozzám, a kezeimet már tudtam mozgatni, és megragadtam a kezét. Felszisszent. Ezt a reakcióját nem értettem. Miért szisszen fel, hiszen csak megfogtam a karját. Nem fájhat az annyira.
- Most nagyon erős vagy, de ígérem mindjárt vége, és akkor megtudsz mindent – próbált megnyugtatni
Kinyitottam a szám, de nem mertem megszólalni, mivel azt hittem csak egy sikoly lesz belőle, de egy próbát megért.
- Még mennyi? – hörögtem, de értette
- A szívverésedből ítélve már csak egy negyed óra – magamba temetkeztem és elkezdtem számolni.
A tizenkettedik perc után a szívem gyorsabban kezdett verni, pedig eddig is eléggé gyorsan vert, de most már azt hittem kiugrik a mellkasomból.
- Már csak körülbelül egy perc – mondta, és a szívem hihetetlen sebességgel vert, és éreztem, hogy közeledik a halálom. Ezt csak sejteni tudtam, mivel Eleazar azt mondta, hogy jobban vagyok, belülről mégis azt éreztem, hogy meghalok.A szívem még egy utolsót vert és vége volt az életemnek.

Először is köszíí, hogy egyáltalán elovastad eddig^^és ha kérhetnék kritikákat??megdobálnátok vele??xD könyíííí komit *szépennézek*
puszii mindenkinek L.
ui: ha valaki nen meri ide írni a véleméynét az akkor írjon a-mailt :D