11. fejezet - vadászat bűntudat nélkül, vagy mégse?

szijasztok^^ az ígért háttereket még nem raktam fel :s de ami késik nem múlik:D azomkívül...bocsi h nem frisseltem...csak félév zárás o.o na de most itt a rész^^
Amikor visszaértem, Eleazar már várt rám, ott ült a nappaliban, mint mindig, ugyanabban a fotelban.
- Na, hogy ment a vadászat? – úgy kérdezte, mint akit tényleg érdekel, és nem csak udvariasságból akar szóval tartani, mondjuk a vadászatnál, ez nem tudom, hogy megy.
- Jól. – nem akartam megsérteni, de semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy öltem meg valamit, úgyhogy elindultam én is a szokásos helyemre, abba a hálószobába, ahol a cuccaimat hagytam, amiket vett nekem.
- Várj egy picit. Látom, nem akarsz erről beszélni, akkor hagyjuk, de nemsokára indulunk, mert már nem volt hely a hajnali járatokra. Fél óra múlva indulásra készen legyél, úgy öltözködj, hogy futni fogunk.
Válasz nélkül átmentem a szobába, és ekkor tudatosult bennem, hogy most fogok találkozni azokkal, akikkel végül is lakni fogok, ha megengedik. Ettől megrémültem, mert milyen rossz érzés már, ha visszautasítják az embert, akármilyen téren. Szörnyű. Nem bírom a visszautasítást, nem vagyok képes megbirkózni vele, ha ok nélkül teszik, de találhatnak bármilyen okot, ami miatt nem fogadnak be, és akkor, valahogy, muszáj elfogadnom, lenyelnem az ügyet. De, ha nem élhetek velük, akkor már nem jöhetek megint vissza Eleazarhoz, hiszen, ő maga mondta, hogy nem menne ez így jól, nem lenne képes velem élni, és átváltani olyan életmódra, amely az embereknek kedvezőbb. Tehát keresnem kell majd olyan helyet, ahol élhetek. Szívesen visszamennék Londonba, imádtam ott élni, az időjárás sem zavart, szerettem a nyüzsgést, az esti fényeket, a sok embert, akik körülvettek, persze arról már szó sem lehetett, hogy visszamenjek, mert biztos haza vágynék és abból semmi, jó nem sülne ki jelen pillanatban, főleg, hogy egyedül maradtam, Hanna hollétéről semmit sem tudok. Egyedül nem bírnám a nagy világban ezt magam is, belátom, hiszen tizenhat éves leszek nemsokára, valójában azt sem tudom milyen hónap van, lehet, hogy már volt a születésnapom csak nem ünnepeltem meg, mert azóta, mióta vámpír lettem, az egész életem egy nagy zagyvalék, amit még jól meg is kevertek párszor. De nem szabad ennyire elhagynom magam, mert tényleg nem lesz jó vége.
Na elég ebből a sok pesszimizmusból, biztos egy nagyon kedves családhoz fogok kerülni, és minden megoldódik. – még magamnak is alig hittem el ezeket, a szavakat, de megpróbáltam bennük bízni, mert ha mégsem, akkor egyedül leszek és megöl a magány.
Nem tudtam mennyi idő telt el, mióta beültem ide az ágyra, de biztos voltam benne, hogy késésben vagyok. Kerestem a zacskóból egy új adag ruhát, ami inkább sportos összeállítás figyelve Eleazarra, mert szerintem nem viccelt azzal, hogy futni fogunk. Átmentem a legrövidebb úton a nappaliba – vagyis a falon – és sikerült jól meglepnem átváltoztatómat.
- Nagyon halk vagy, és ezzel a képességgel együtt, esküszöm olyan vagy, mint valami szellem. – ezt nem tudtam, hogy bóknak vagy gúnynak találjam, vagy talán csak azért mondta, mert rossz érzés neki, hogy megijesztette egy lány.
- Úgy gondoltad, hogy egy vámpír nem tud megijedni semmitől? – kérdeztem, de ezt csöppet sem találta viccesnek
- Elhiheted nekem, hogy vannak még érdekes lények a világban, amikről nem is gondolnád, hogy léteznek – szemeit mélyen az enyémbe fúrta, én pedig próbáltam inkább viccesre terelni a témát.
- Miért? Léteznek tündérek is, vagy micsoda? – mosolyra húzódott a szám, mert miközben ezt kérdeztem, elképzeltem, ahogy Eleazar mögött ott lebeg egy kis tündérke, és mikor hátrafordul, félelmében elszalad.
- Hagyjuk ezt. Elkésünk. – már elindult az ajtó irányába, mikor visszafordult – hol vannak a cuccaid? Azt hiszed, ha elmész, én fogom azokat hordani? – és már koránt sem volt olyan mogorva arckifejezése
- Egy pillanat és jövök. - Ezután visszamentem falon keresztül, de a múltkori baki miatt, inkább az ajtón jöttem ki a nagy csomaggal együtt, és indulhattunk is.

Már egy ideje csak futottunk, nem tudtam merre, milyen irányba, hiszen mindkét oldalt csak a sűrű rengeteg volt, úgyhogy inkább követtem Eleazart, mert csak remélni tudtam, hogy legalább ő tisztába van úti célunknak irányával. Szótlanul futottunk egymás mellett, aztán megint eltelt öt perc, a semmi közepén, ahol csak mi voltunk és az állatok. Ahogy erre gondoltam, a torkomban azt éreztem, mintha egy hete a sivatagban sétálnék víz nélkül. Lelassítottam, Eleazar kérdőn nézett rám.
- Nem vadászhatnék, még egyszer, mielőtt felszállunk? – kérdeztem boci szemekkel.
- Tekintve, hogy újszülött vagy, megengedem, de nagyon siess, mert nemsokára indul a gépünk, és reméljük, hogy késni is fog egy picit – csillogó szemekkel ledobtam az összes tasakot, ami a kezemben volt, és olyan gyorsan futottam, mint eddigi életem során még soha.
Gyorsan végeztem, már koránt sem éreztem olyan bűntudatot, mint az első pár vadászat után. Eleazar ugyanazon a „szent” helyen állt, ahol hagytam, és sietve folytattuk utunkat.

Az erdő kezdett ritkulni és fényeket láttam, biztos voltam benne, hogy egy város szélénél járunk.
- A városban nem leszünk feltűnőek?
- Csak a külvárosig futunk, világítatlan részeken, aztán beülünk egy taxiba a repülőtérig
- Ó – hát igen, ennyire tellett tőlem. Eleazar pontosan kiszámított terve eléggé megdöbbentett, felértünk egy dombra és megláttam a táblát, ami jelezte, hogy közeledünk a repülőtérhez. A táblán ez állt: ÜDVÖZÖLJÜK FIRENZE VÁROSÁBAN!
Eleazar, tervéhez hűen, lelassított a külváros egy kihalt részén, és sétáltunk addig, amíg nem találtunk egy taxit. A csomagokat bedobáltuk a csomagtartóba és tíz perc múlva már a firenzei repülőtér előtt szálltunk ki.
Miután beléptünk az önműködő ajtón, úgy éreztem, inkább maradtam volna kint. Ezernyi csodás illat rohamozta meg tudatomat, mindegyik egy-egy emberhez tartozott, de az arcukat nem láttam, mindegyiknek csak a nyakán lévő ütőér foglalkoztatott. Megfagytam a látványtól, nem voltam szomjas, mégis képes lettem volna meg ölni egy tucat embert. Eleazar karon ragadott és elkezdett húzni a biztonsági kapuk felé, aztán megkerestük a kapunkat, ahol be lehet szállni a gépre.
- Üdvözlöm, a jegyeiket kérhetném? – a légi kísérőre már rá se mertem nézni, de Eleazar még mindig fogta a kezem, aztán bátorítóan megszorította, és a fülembe suttogta, hogy mostantól ne vegyek levegőt.
A légi kísérő egyenesen az első osztályra vezetett minket, én pedig kitágult szemekkel bámultam Eleazarra, aki csak mosolygott rám, ahogy látta meglepődött arcomat.
- Első osztály, tizenhatodik és tizenhetedik hely kérem, itt foglaljanak helyet, nemsokára felszállunk – a nő elment és kérdőn néztem Eleazarra
- Azt hitted, hogy beengedlek a turista osztályra? – vigyorgott rám – Akkor el kéne játszani, hogy balesetet szenvedünk, és mindenki meghalna, és mi lennénk a szerencsés túlélők. – rosszul esett a bizalmatlansága, de tényleg nem bírtam volna azt a közelséget.
Hátradőltem a székemben, bekapcsoltam az övemet, és vártam, hogy felszálljunk, de akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog történni.

köszönöm h elolvastad^^ véleménynek nagyonagyonagyon örülnék :)
köszönöm szépen a több mint 1000 látogatót LLLL. imádlak titeket és remélem h ti is az én történetemet^^
puszaaaa