Először is szeretném megköszönni Kittymnek^^ a sok segítséget amikben kijavított, és segített fogalmazni.Kellymnek,Adrimnak akik bíztattak, hogy írjak, rendszeres olvasóimnak, és mindenkinek, aki egyáltalán elolvassa LLL.
A fénypont egy égő volt, ami a ház tornácának a plafonjából lógott a fejem felett. Megpillantottam az arcát a szörnynek. Csodálatos márvány fehér bőre volt állkapcsát erősen összeszorította és bámulatba ejtő szemeivel meredt rám. Még mindig nem vett levegőt, és ez egyre furcsábbá vált számomra. Huszonöt év körüli lehetett, a szemében mégis annyi bölcsességet láttam, mintha több száz éve gyűjtené tapasztalatait ebben a testben. Amíg álltunk a fényben szótlanul, szemeimet lentebb szorítottam az arcánál. Teste vékony, mégis izmos volt, egyszerű fehér pólót viselt, amit én összesároztam és-véreztem a mocorgásommal, mégis magához szorított. Sajnálkozó pillantást vetettem felé, amit észre is vett, mert hirtelen bekapott egy kis levegőt és így szólt:
- Semmi gond, majd átveszem - mondta lágy hangon és az állkapcsát megint szorosan összezárta mondat végén.
Az ajtóra sandítottam, hogy mégis mikor megyünk már be, mondjuk jól esett a hideg, az nem kétség, de azért szívesen lefeküdtem volna már egy puha ágyra, vagy épp hívhatta volna már a mentőket is. Ő sem tudhatja pontosan, hogy milyen sérüléseim vannak, kivéve, ha nincs röntgen szeme, amit eléggé kétlek.
Kinyitotta az ajtót és lassan, óvatosan bevitt a sötét szobába, nehogy beverjem a lábam az ajtófélfába. Nem kapcsolt világítást, nem tudtam, hogy azért, hogy ne ijedjek meg tőle, vagy, mert teljesen jól lát mindent. Ekkor jutott eszembe, hogy azokkal a szemekkel nem is csodálnám, ha mindent tökéletesen látna, és biztos nem akarja, hogy visítozzak, amikor meglátom, ezért inkább mindkét lehetőséget számításba vettem. Lefektetett egy puha valamire, amit egy kanapénak sejtettem, de a villanyt még mindig nem kapcsolta fel – sajnos.
A maga ijesztő módján elég jól nézett ki, ha nem lennének pirosak a szemei, akkor még talán be is jönne, mint pasi. Mondjuk elég idős lett, volna az én 15 évemhez képest, mert ha jól saccoltam, akkor 10 év különbség volt köztünk, ami tényleg sok. Ekkor Hanna jutott eszembe, amint a plázában az egyik kedvenc boltunkban sétálgatunk és meglátunk egy helyes pasit. Biztos voltam benne, hogy ő se hagyná szó nélkül a „megmentőmet” a maga félelmetes módján.
Ezután, azon kaptam magam, hogy nem látok semmit, mert valaki – biztos voltam benne, hogy aki behozott ide – felkapcsolta lámpát. Elvakított a világosság, de néhány pislogás után kezdte megszokni a szemem az új fényviszonyokat. Körbenéztem a szobában, amiben feküdtem, és számtalan antik bútor került a szemem elé. Némelyik biztosan lehetett több száz éves a kinézete alapján, és sejtettem, hogy nem volt egy olcsó mulatság, így berendezni egy házat. A kanapé – ami most már, hogy látom, bebizonyosodott, hogy tényleg az – bordó színű volt és arany csíkok futottak végig rajta, függőlegesen. Falak lágy, krémszínűre voltak festve, de számos műalkotás is lógott a nem éppen élénknek nevezhető falon. Az egyik mahagóni színű komód tetején, pedig egy aranyszínnel körbefuttatott teáskészletet csodáltam meg, hasonlót, mint a nagyinál, amit ötórai teához használt, régi angol szokásokhoz híven. A ház bemutatása eddig tartott, mert megmentőm – még mindig nem tudtam a nevét és ez eléggé zavart – oldalgott a szemem elé. Láttam, hogy valamit mondani szeretne, de én egyre álmosabb lettem. Éreztem, ahogy elnehezülnek a szemhéjaim, de erőt vettem magamon és figyeltem mondandóját.
- Nem mondhatom el, hogy mit fogok tenni, mert sürget az idő, de ígérem, elárulok mindent, miután felébredtél. Sokkal jobban fogod érezni magad, amúgy is nagyon súlyosak a sérüléseid, ezért muszáj megmentenem téged. Nem hagyhatlak kárba veszni. – mormolta nekem, úgy mintha ebből értenem is kéne valamit
A saját reakciómat nem értettem, hiszen itt ülök egy idegennel, egy olyan házba, mint a nagyimé, és nem futok el, mint az őrült segítségért. Próbáltam volna válaszolni az ő megnyugtató monológjára, hogy vigyen el egy kórházba, vagy valami, de, ehelyett csak hörgéseket adtam ki a számon, amiből nem értett semmit.
- Próbálj megnyugodni, nem fog annyira fájni – mondta biztatóan és kikerekedtek a szemeim.
Mi az, hogy nem fog fájni? Egyáltalán mit akar csinálni?
Ekkor kinyitotta a száját és közelített a nyakamnál lévő ütőérhez. Próbáltam kapálózni, de nem eresztett. Hirtelen megállt, és rám nézett. A kék szemeimben meglátta félelmet, ezért inkább magyarázkodott.
- Muszáj megtennem – nézett rám szomorú szemekkel, de én csak a fejemet ráztam.
- Nee… - bírtam kinyögni, nem akartam megtudni mire készül, inkább hagyjon meghalni. Az erőlködéstől könnybe lábadtak a szemeim.
- Sokkal több esélyed lesz így és tudom, hogy nagy tehetségre tehetsz szert – nem tudtam, hogy ez mit takar, és milyen esélyeket lát bennem, de egy kérdés fogalmazódott meg bennem, ami már azóta zavar amióta, megmentett. Laposakat pislogtam, de kinyögtem azt a kérdést ami eszembe jutott.
- Ki… vagy? – hörögtem, de megértette és kimérten válaszolt
- Eleazar.
Na szal azvan, hogy tudsjátok Eleazar vegetáriánus vámpír lett, de a történet kedvéért ennyit váltztattam rajta, ha nembaj :P
léccci írjatok kommenteket vagy mail-eket, mert nem vagyok biztos magamban és építő kritikákat szívesen fogadnék
2009. szeptember 1., kedd
2009. augusztus 30., vasárnap
2. fejezet - A "megmentő"
Ki azaz Aro? És miért kellenek én neki egyáltalán?
Gyengéden felemelt, amire én csak felszisszentem, mert éreztem a lábamba belenyilalló fájdalmat. Itt kicsit megtorpant, mert tudta, hogy fájdalmat okozott, ezután hihetetlenül gyorsan elkezdett rohanni a sötét erdőben. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyen gyorsaságot.
Imádtam gyors kocsikban utazni, de ehhez képest, az lassú biciklizésnek számított. A testem elernyedt, élveztem a jéghideg szellőt a bőrömön, ahol több sebből véreztem. Az „utazás” közben arra lettem figyelmes, hogy aki épp engem szállít, nem vesz levegőt. Szóvá akartam neki tenni, mégis, hogy képes oxigén nélkül itt futkározni velem, de sziréna hangját hallottam. Hála a jó égnek. Mentők. Túlélem ezt a balesetet – vagyis, inkább reménykedtem benne, hogy semmi belső sérülésem nincs.
Egy kép villant az emlékezetembe. Az én arcformám tökéletes mása és az én zafírkék szemeim néztek vissza rám, de nem tükörből. Hiszen ez én vagyok. Mikor az emlékképemben lévő lány haját pillantottam meg láttam, hogy csak a nyaka tövéig ér. Nem, ez mégsem én vagyok, de rajta van a kedvenc felsőm. Ekkor, mintha áramcsapásként tört volna be a tudatomba, rájöttem, hogy a lány, az ikertestvérem, Hanna. Vele szálltam be a taxiba, ami felcsavarodva egy fára, állt az erdőben. Kétségbe estem.
Elkezdtem kapálózni megmentőm kezeibe, hogy menjünk vissza a testvéremért, hiszen nem hagyhatjuk ott a hideg esőben, különben nem éli túl, én meg nélküle nem tudok élni.
Mocorgásom, és halk nyögéseim süket fülekre hallgattak. A hihetetlenül gyors embert nem is érdekelte, hogy valami problémám van. A számmal fájdalmasan próbáltam artikulálni, és annyit sikerült kilökni a számon, hogy:
-Vissza…- nyögtem fájdalmasan. A mondat végét már nem sikerült kipréselnem a torkomból, mert elkezdtem köhögni. A jobb kezemet odalendítettem, mert tudtam, hogy az nem fáj. A szemeim nyitva voltak, mégsem láttam semmit, de tudtam, hogy a tenyeremen folyik valami, ami biztos voltam benne, hogy nem az eső, annál sűrűbb volt. Közelebb emeltem a kezemet a szemeimhez, és megmentőm hirtelen megdermedt. Valami piros és olyan szaga volt, mint a vasnak. A kezemen vér folyt. Ez tudtam mit jelent, tisztán emlékeztem a biológia órára, amikor az elsősegélynyújtást vettük, hogy aki vért köhög annak vagy TBC-je van, vagy belső sérülései. Inkább az utóbbira szavaztam, mert amikor még általános iskolába jártam kaptam TBC ellen védőoltást. Most tudatosult bennem igazán, hogy ha nem jutok el egy kórházba, meghalok. A sziréna hangja egyre erősebb lett, de aki a kezeibe tartott ismét elkezdett rohanni velem. Távolodtunk a hangoktól, de annyit még ki tudtam venni az ordibálásokból, hogy:
- Ez még él, hozzatok egy hordágyat – reménykedtem, hogy az ikertestvérem az aki túléli, ha már én nem, a sofőrről meg ne is beszéljünk.
Újabb emlékkép: Hanna meséli a vicceket, karján pásztázik a napfény megvilágítva gyönyörű, enyhén barnás bőrét. Előre pillantottam a vezető fülkéhez, ahol a sofőr mogorván dünnyög az orra alatt valamiféle szitkozódást, hogy miért pont mi szálltunk be hozzá. Ezt elengedtem a fülem mellett, és inkább hallgattam tovább testvérem beszédét.
- Sosem hittem volna, hogy anyáék elengednek minket Olaszországba egyedül.
- Én sem, de inkább örülök neki, hogy így lett. Apa végre belátta, hogy elég nagyok vagyunk már, hogy elhagyjuk egyedül a házat 100km-es körzetben. Azt viszont nem gondoltam, hogy egész idáig elenged Londontól.
- Mi mindig vigyázunk egymásra, hugim.
- Na, miért dörgölöd mindig az orrom alá, hogy te születtél két perccel előttem?- kérdeztem nevetve
És itt véget ért az emlékkép. A sofőrre kalandoztak a gondolataim. Elég bunkó volt velünk már akkor is mikor beszálltunk hozzá és még karamboloztunk is. Arra nem emlékeztem, hogy mi is történt valójában, de az eső már alig csepegett, és ekkor megszólalt az, akinek a hangjára eddig vártam.
- Nagyon súlyosak a sérülései – mondta elfojtott hangon, de szerintem inkább csak magának bizonygatta, minthogy hozzám szóljon.
- Meg kell próbálnom megmenteni - és most már tudtam, hogy tényleg hangosan gondolkodik.
Felpillantottam rá és megrémültem. A sötétben csak egy szempárt láttam. A szemei pirosban izzottak, elkezdtem kapálózni, de ő erősen fogott. Nem volt esélyem menekülni, a piros szemű szörnyeteg elől, aki megmentett. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Valamiért hálás voltam neki, amiért megmentett, de féltem is tőle, mert ilyen színű íriszekkel még embert nem láttam. Meglátta rajtam, hogy a szemeit pásztázom, ezért inkább gyorsan elfordította a fejét. Nem voltam képes felfogni, hogy tud így futni, már csak azt vártam, mikor ütközünk neki egy fának, de ez nem következett be. Meglepődötten felvontam a szemöldökeimet, ami elég fájdalmasra sikerült a jelen körülmények között, de jólesően vettem észre, hogy már nem csurog a vér a fejemből. Mégis éreztem valami hideg nyomást a homlokomnál. A kezével a fejemre szorított valamiféle anyagot, ott ahol a sebeket sejtettem.
A sötétben egyszer csak megpillantottam egy fénypontot, csillagtól nagyobb volt és sárgás. Olyan érzésem volt, mint amikor egyszer álmodtam:
Egy sötét folyosón haladtam végig és megpillantottam egy fénygömböt tőlem pár méterre. Elkezdtem rohanni, mert kíváncsi voltam vajon mi lehet az, de a fénygömb mindig ugyanolyan távolságra volt tőlem, akárhogy futottam.
Reméltem, hogy ez is csak egy álom, mindjárt felébredek otthon a sötét szobámban, a plüssnyuszimmal a puha ágyneműm közt és amint oldalra pillantok, meglátom a testvéremet.Nem így történt. Az elmélkedésből egy szúrás a jobb vállamból ébresztett fel. A szörnyeteg, aki megmentett, halkan valami olyasmit mormolt, hogy: eltört a kulcscsontod. Ezen kívül még mindig sajgott néhány testrészem, de biztató jelnek vettem, hogy a fénypont már nincs annyira távol, mint az előbb. Behunytam a szemem és próbáltam kizárni a fájdalmat a tudatomból. Csak a jóleső hideg szélre koncentráltam. Éreztem, hogy kezd lassulni a tempó, és nem lobog annyira a hajam se. Kinyitottam a szemem és a fénypont alatt álltam a piros szempárral szemben, akinek az ölében voltam.
Gyengéden felemelt, amire én csak felszisszentem, mert éreztem a lábamba belenyilalló fájdalmat. Itt kicsit megtorpant, mert tudta, hogy fájdalmat okozott, ezután hihetetlenül gyorsan elkezdett rohanni a sötét erdőben. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyen gyorsaságot.
Imádtam gyors kocsikban utazni, de ehhez képest, az lassú biciklizésnek számított. A testem elernyedt, élveztem a jéghideg szellőt a bőrömön, ahol több sebből véreztem. Az „utazás” közben arra lettem figyelmes, hogy aki épp engem szállít, nem vesz levegőt. Szóvá akartam neki tenni, mégis, hogy képes oxigén nélkül itt futkározni velem, de sziréna hangját hallottam. Hála a jó égnek. Mentők. Túlélem ezt a balesetet – vagyis, inkább reménykedtem benne, hogy semmi belső sérülésem nincs.
Egy kép villant az emlékezetembe. Az én arcformám tökéletes mása és az én zafírkék szemeim néztek vissza rám, de nem tükörből. Hiszen ez én vagyok. Mikor az emlékképemben lévő lány haját pillantottam meg láttam, hogy csak a nyaka tövéig ér. Nem, ez mégsem én vagyok, de rajta van a kedvenc felsőm. Ekkor, mintha áramcsapásként tört volna be a tudatomba, rájöttem, hogy a lány, az ikertestvérem, Hanna. Vele szálltam be a taxiba, ami felcsavarodva egy fára, állt az erdőben. Kétségbe estem.
Elkezdtem kapálózni megmentőm kezeibe, hogy menjünk vissza a testvéremért, hiszen nem hagyhatjuk ott a hideg esőben, különben nem éli túl, én meg nélküle nem tudok élni.
Mocorgásom, és halk nyögéseim süket fülekre hallgattak. A hihetetlenül gyors embert nem is érdekelte, hogy valami problémám van. A számmal fájdalmasan próbáltam artikulálni, és annyit sikerült kilökni a számon, hogy:
-Vissza…- nyögtem fájdalmasan. A mondat végét már nem sikerült kipréselnem a torkomból, mert elkezdtem köhögni. A jobb kezemet odalendítettem, mert tudtam, hogy az nem fáj. A szemeim nyitva voltak, mégsem láttam semmit, de tudtam, hogy a tenyeremen folyik valami, ami biztos voltam benne, hogy nem az eső, annál sűrűbb volt. Közelebb emeltem a kezemet a szemeimhez, és megmentőm hirtelen megdermedt. Valami piros és olyan szaga volt, mint a vasnak. A kezemen vér folyt. Ez tudtam mit jelent, tisztán emlékeztem a biológia órára, amikor az elsősegélynyújtást vettük, hogy aki vért köhög annak vagy TBC-je van, vagy belső sérülései. Inkább az utóbbira szavaztam, mert amikor még általános iskolába jártam kaptam TBC ellen védőoltást. Most tudatosult bennem igazán, hogy ha nem jutok el egy kórházba, meghalok. A sziréna hangja egyre erősebb lett, de aki a kezeibe tartott ismét elkezdett rohanni velem. Távolodtunk a hangoktól, de annyit még ki tudtam venni az ordibálásokból, hogy:
- Ez még él, hozzatok egy hordágyat – reménykedtem, hogy az ikertestvérem az aki túléli, ha már én nem, a sofőrről meg ne is beszéljünk.
Újabb emlékkép: Hanna meséli a vicceket, karján pásztázik a napfény megvilágítva gyönyörű, enyhén barnás bőrét. Előre pillantottam a vezető fülkéhez, ahol a sofőr mogorván dünnyög az orra alatt valamiféle szitkozódást, hogy miért pont mi szálltunk be hozzá. Ezt elengedtem a fülem mellett, és inkább hallgattam tovább testvérem beszédét.
- Sosem hittem volna, hogy anyáék elengednek minket Olaszországba egyedül.
- Én sem, de inkább örülök neki, hogy így lett. Apa végre belátta, hogy elég nagyok vagyunk már, hogy elhagyjuk egyedül a házat 100km-es körzetben. Azt viszont nem gondoltam, hogy egész idáig elenged Londontól.
- Mi mindig vigyázunk egymásra, hugim.
- Na, miért dörgölöd mindig az orrom alá, hogy te születtél két perccel előttem?- kérdeztem nevetve
És itt véget ért az emlékkép. A sofőrre kalandoztak a gondolataim. Elég bunkó volt velünk már akkor is mikor beszálltunk hozzá és még karamboloztunk is. Arra nem emlékeztem, hogy mi is történt valójában, de az eső már alig csepegett, és ekkor megszólalt az, akinek a hangjára eddig vártam.
- Nagyon súlyosak a sérülései – mondta elfojtott hangon, de szerintem inkább csak magának bizonygatta, minthogy hozzám szóljon.
- Meg kell próbálnom megmenteni - és most már tudtam, hogy tényleg hangosan gondolkodik.
Felpillantottam rá és megrémültem. A sötétben csak egy szempárt láttam. A szemei pirosban izzottak, elkezdtem kapálózni, de ő erősen fogott. Nem volt esélyem menekülni, a piros szemű szörnyeteg elől, aki megmentett. Furcsa érzések kavarogtak bennem. Valamiért hálás voltam neki, amiért megmentett, de féltem is tőle, mert ilyen színű íriszekkel még embert nem láttam. Meglátta rajtam, hogy a szemeit pásztázom, ezért inkább gyorsan elfordította a fejét. Nem voltam képes felfogni, hogy tud így futni, már csak azt vártam, mikor ütközünk neki egy fának, de ez nem következett be. Meglepődötten felvontam a szemöldökeimet, ami elég fájdalmasra sikerült a jelen körülmények között, de jólesően vettem észre, hogy már nem csurog a vér a fejemből. Mégis éreztem valami hideg nyomást a homlokomnál. A kezével a fejemre szorított valamiféle anyagot, ott ahol a sebeket sejtettem.
A sötétben egyszer csak megpillantottam egy fénypontot, csillagtól nagyobb volt és sárgás. Olyan érzésem volt, mint amikor egyszer álmodtam:
Egy sötét folyosón haladtam végig és megpillantottam egy fénygömböt tőlem pár méterre. Elkezdtem rohanni, mert kíváncsi voltam vajon mi lehet az, de a fénygömb mindig ugyanolyan távolságra volt tőlem, akárhogy futottam.
Reméltem, hogy ez is csak egy álom, mindjárt felébredek otthon a sötét szobámban, a plüssnyuszimmal a puha ágyneműm közt és amint oldalra pillantok, meglátom a testvéremet.Nem így történt. Az elmélkedésből egy szúrás a jobb vállamból ébresztett fel. A szörnyeteg, aki megmentett, halkan valami olyasmit mormolt, hogy: eltört a kulcscsontod. Ezen kívül még mindig sajgott néhány testrészem, de biztató jelnek vettem, hogy a fénypont már nincs annyira távol, mint az előbb. Behunytam a szemem és próbáltam kizárni a fájdalmat a tudatomból. Csak a jóleső hideg szélre koncentráltam. Éreztem, hogy kezd lassulni a tempó, és nem lobog annyira a hajam se. Kinyitottam a szemem és a fénypont alatt álltam a piros szempárral szemben, akinek az ölében voltam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
