3. fejezet - A titok

Először is szeretném megköszönni Kittymnek^^ a sok segítséget amikben kijavított, és segített fogalmazni.Kellymnek,Adrimnak akik bíztattak, hogy írjak, rendszeres olvasóimnak, és mindenkinek, aki egyáltalán elolvassa LLL.





A fénypont egy égő volt, ami a ház tornácának a plafonjából lógott a fejem felett. Megpillantottam az arcát a szörnynek. Csodálatos márvány fehér bőre volt állkapcsát erősen összeszorította és bámulatba ejtő szemeivel meredt rám. Még mindig nem vett levegőt, és ez egyre furcsábbá vált számomra. Huszonöt év körüli lehetett, a szemében mégis annyi bölcsességet láttam, mintha több száz éve gyűjtené tapasztalatait ebben a testben. Amíg álltunk a fényben szótlanul, szemeimet lentebb szorítottam az arcánál. Teste vékony, mégis izmos volt, egyszerű fehér pólót viselt, amit én összesároztam és-véreztem a mocorgásommal, mégis magához szorított. Sajnálkozó pillantást vetettem felé, amit észre is vett, mert hirtelen bekapott egy kis levegőt és így szólt:
- Semmi gond, majd átveszem - mondta lágy hangon és az állkapcsát megint szorosan összezárta mondat végén.
Az ajtóra sandítottam, hogy mégis mikor megyünk már be, mondjuk jól esett a hideg, az nem kétség, de azért szívesen lefeküdtem volna már egy puha ágyra, vagy épp hívhatta volna már a mentőket is. Ő sem tudhatja pontosan, hogy milyen sérüléseim vannak, kivéve, ha nincs röntgen szeme, amit eléggé kétlek.
Kinyitotta az ajtót és lassan, óvatosan bevitt a sötét szobába, nehogy beverjem a lábam az ajtófélfába. Nem kapcsolt világítást, nem tudtam, hogy azért, hogy ne ijedjek meg tőle, vagy, mert teljesen jól lát mindent. Ekkor jutott eszembe, hogy azokkal a szemekkel nem is csodálnám, ha mindent tökéletesen látna, és biztos nem akarja, hogy visítozzak, amikor meglátom, ezért inkább mindkét lehetőséget számításba vettem. Lefektetett egy puha valamire, amit egy kanapénak sejtettem, de a villanyt még mindig nem kapcsolta fel – sajnos.
A maga ijesztő módján elég jól nézett ki, ha nem lennének pirosak a szemei, akkor még talán be is jönne, mint pasi. Mondjuk elég idős lett, volna az én 15 évemhez képest, mert ha jól saccoltam, akkor 10 év különbség volt köztünk, ami tényleg sok. Ekkor Hanna jutott eszembe, amint a plázában az egyik kedvenc boltunkban sétálgatunk és meglátunk egy helyes pasit. Biztos voltam benne, hogy ő se hagyná szó nélkül a „megmentőmet” a maga félelmetes módján.
Ezután, azon kaptam magam, hogy nem látok semmit, mert valaki – biztos voltam benne, hogy aki behozott ide – felkapcsolta lámpát. Elvakított a világosság, de néhány pislogás után kezdte megszokni a szemem az új fényviszonyokat. Körbenéztem a szobában, amiben feküdtem, és számtalan antik bútor került a szemem elé. Némelyik biztosan lehetett több száz éves a kinézete alapján, és sejtettem, hogy nem volt egy olcsó mulatság, így berendezni egy házat. A kanapé – ami most már, hogy látom, bebizonyosodott, hogy tényleg az – bordó színű volt és arany csíkok futottak végig rajta, függőlegesen. Falak lágy, krémszínűre voltak festve, de számos műalkotás is lógott a nem éppen élénknek nevezhető falon. Az egyik mahagóni színű komód tetején, pedig egy aranyszínnel körbefuttatott teáskészletet csodáltam meg, hasonlót, mint a nagyinál, amit ötórai teához használt, régi angol szokásokhoz híven. A ház bemutatása eddig tartott, mert megmentőm – még mindig nem tudtam a nevét és ez eléggé zavart – oldalgott a szemem elé. Láttam, hogy valamit mondani szeretne, de én egyre álmosabb lettem. Éreztem, ahogy elnehezülnek a szemhéjaim, de erőt vettem magamon és figyeltem mondandóját.
- Nem mondhatom el, hogy mit fogok tenni, mert sürget az idő, de ígérem, elárulok mindent, miután felébredtél. Sokkal jobban fogod érezni magad, amúgy is nagyon súlyosak a sérüléseid, ezért muszáj megmentenem téged. Nem hagyhatlak kárba veszni. – mormolta nekem, úgy mintha ebből értenem is kéne valamit
A saját reakciómat nem értettem, hiszen itt ülök egy idegennel, egy olyan házba, mint a nagyimé, és nem futok el, mint az őrült segítségért. Próbáltam volna válaszolni az ő megnyugtató monológjára, hogy vigyen el egy kórházba, vagy valami, de, ehelyett csak hörgéseket adtam ki a számon, amiből nem értett semmit.
- Próbálj megnyugodni, nem fog annyira fájni – mondta biztatóan és kikerekedtek a szemeim.
Mi az, hogy nem fog fájni? Egyáltalán mit akar csinálni?
Ekkor kinyitotta a száját és közelített a nyakamnál lévő ütőérhez. Próbáltam kapálózni, de nem eresztett. Hirtelen megállt, és rám nézett. A kék szemeimben meglátta félelmet, ezért inkább magyarázkodott.
- Muszáj megtennem – nézett rám szomorú szemekkel, de én csak a fejemet ráztam.
- Nee… - bírtam kinyögni, nem akartam megtudni mire készül, inkább hagyjon meghalni. Az erőlködéstől könnybe lábadtak a szemeim.
- Sokkal több esélyed lesz így és tudom, hogy nagy tehetségre tehetsz szert – nem tudtam, hogy ez mit takar, és milyen esélyeket lát bennem, de egy kérdés fogalmazódott meg bennem, ami már azóta zavar amióta, megmentett. Laposakat pislogtam, de kinyögtem azt a kérdést ami eszembe jutott.
- Ki… vagy? – hörögtem, de megértette és kimérten válaszolt
- Eleazar.



Na szal azvan, hogy tudsjátok Eleazar vegetáriánus vámpír lett, de a történet kedvéért ennyit váltztattam rajta, ha nembaj :P

léccci írjatok kommenteket vagy mail-eket, mert nem vagyok biztos magamban és építő kritikákat szívesen fogadnék