7. fejezet - a vadászat

először is nagyon sjanálom, hogy nem raktam eddig új részt :( de az a helyzet, hogy túlvállaltam magam, egy elég nehéz iskola mellett...jó...elég rossz kifogás, de tényleg ígyvan...most már próbálok majd belehúzni az írásba^^

és akkor jöjjön a rész:P



Ez az illat volt legcsodálatosabb dolog, amit valaha éreztem, és meg kellett szereznem. Meg kellett kóstolnom, a közelébe férkőznöm, hogy minél erősebben érezzem. Elindultam ki az erdőből, az illat irányába. Csak az orrom vezetett, egyre közelebb voltam a forráshoz, és akkor megpillantottam Őt. Sötétbarna haja leért a nyaka aljáig, korombeli lehetett – vagy talán egy kicsit idősebb -, nálam mégis magasabb volt egy fejjel, háttal állt nekem, mégis tudtam, hogy szemből is nagyon jól néz ki. Még egy illat társult az övéhez, de közel sem volt olyan ínycsiklandó, mint az övé. Kiléptem a fák közül, de megtorpantam. Ott ült a padon egy lánnyal, akit átkarolt, és a fülébe súgott valamit. A hallásom most már kitűnő volt ebben a távolságban is, úgyhogy mindent hallottam.
- Otthon vannak a szüleid? – dorombolt a fülébe lágyan, a fiú
- Nincsenek. – a lány hangja egy kicsit remegett
- Akkor mehetünk hozzátok?
- Hát szerintem igen…- dadogott egy kicsit, de belement a játékba, ezután a fiú szenvedélyesen megcsókolta a lányt, és annak elakadt a lélegzete, de visszacsókolt. Beletúrt a gyönyörű hajába, közben a fiú haladt egyre lejjebb, az álla, és a nyaka vonalát elhalmozta csókokkal, közben a lánynak kéjes nyögések hagyták el a torkát. Már lassan elkezdték a padon azt, amit otthon akartak megtenni, sejtésem szerint először, és már rosszul éreztem magam, amiért én mindezt kihallgattam, és szemtanúja voltam.
Pont el akartam fordulni, amikor a lány eltolta magától a fiút, és megmondta neki, hogy ez még túl korai, és még nincs felkészülve rá. A fiú csalódottan arrébb ült tőle, és azt mondta, hogy megérti, és nincs baj, majd ha készen állnak rá akkor majd megteszik. A lány felállt, és egy rövid búcsú után eltűnt. A fiú magába roskadva ült tovább, és a földet bámulta. Bedugta a telefonjába a fülhallgatót, és zenét hallgatott, nem ismertem ezt a számot, de jelenleg nem is érdekelt. Féltékeny voltam rájuk, hogy legalább itt vannak egymásnak.
Újból megcsapta az orromat csodálatos illata, és a fák között közelebb lopóztam hozzá, nem tudom miért, de legszívesebben felfaltam volna, akár a tekintetemmel. Nem érdekelt, hogy van barátnője, semmi sem érdekelt, csak, hogy az enyém legyen és senki más ne kapjon belőle. Lassan odasettenkedtem a háta mögé, de ebből semmit sem hallott, végig a gondolataiba mélyedve, a földet kémlelte. Az illatát már szinte a számban éreztem, és lehajoltam a feje magasságába közel hajoltam hozzá, az orrom érintette a haját, és a mámorító illattól, ösztönösen kiterjesztettem érzékeimet, és nem hallottam semmit, a természet zajain kívül, ez megnyugtatott, hogy nem zavar minket senki, és egy mélyet szippantottam a levegőből. Nem tudtam mit akartam, de elvesztettem az önkontrollom. Minden nagyon gyorsan történt.
Megragadtam a két vállát, és hátrarántottam, a padon, erre már Ő is észlelte jelenlétem, és hátrakapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. A tekintetében ezernyi érzés kavargott, de mégis a félelmet és az elbűvöltséget lehetett kivenni a legjobban. Teljesen ellentétes érzések egy szempárban, de nem bírtam már tovább. A nyakánál lévő lüktető ér hívogatott egyre közelebb. Nem mert mozdulni se, hajammal beborítottam arcát és ő mélyet szippantott belőle, én ugyanezt csináltam, csak nyaka vonala mentén. Résnyire nyitottam a szám és egy lassan végignyaltam az ütőerét. Kéjesen felnyögött és ekkor belemélyesztettem éles fogaimat a bőrébe. A meleg folyadék sebesen csorgott le a torkomon, és én egyre erősebben szívtam és szívtam. Egy ideig kapálózott, de később teste elernyedt, és nem mozgott tovább. Mire minden csepp édes nedűt kiszívtam, hátrébb léptem a testtől és megrémített a látvány. A fiú, akinek a nevét sem tudtam, és körülbelül öt perce ismertem, holtan terült szét a padon, a nyakán mély harapásnyom volt, amiből egy csepp vér szivárgott. A barátnője pont most utasította vissza, de mégis kibékültek, és most elvettem ennek a lánynak a barátját, és a fiúnak a családja is biztosan hiányolni fogja. Ezt nem én tehettem, nem hiszem, hogy megöltem egy embert. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy álom, és mindjárt felébredek. NEM. Hiszen ez a valóság, és én egy gyilkos vagyok, de milyen émelyítően jó íze volt. Ezt be kell fejeznem.
Saját, belső monológomnak itt vége szakadt, és elindultam rohanva a fák közé, ahonnan indultam – az illatom alapján. A sötétségben a fák sűrűjében, csak arra tudtam gondolni, hogy otthagytam egy hullát a padon kivéreztetve, de nem tudtam tovább elmélkedni ezen, mert megéreztem ahhoz a házhoz, ahol ennek a szörnynek a teremtője rejtőzött. A ház fényárban úszott, felsétáltam a nyikorgó lépcsőfokokon, és beléptem a szobába. Eleazar ott ült a nappali közepén, a fotelban, miközben a lábát felrakta a dohányzóasztalra. Felém fordult, és szemében büszkeség csillogott, ettől még zaklatottabb lettem.
- Mi vagyok én? – ennél hisztérikusabban nem is kérdezhettem volna tőle
- Vámpír vagy, drágám – mondta elégedetten, még jobban felbosszantott
- Mi az, hogy vámpír? Vámpírok nem léteznek, és én egy gyilkos vagyok, és te tettél azzá. És meg mondanád miért nem jöttél utánam? - bukott ki belőle az ezernyi vád és kérdés, és megszeppent felindultságom láttán.
- Azért öltél embert, mert vámpír vagy és ez az, ami éltet, a vér. Nem mentem utánad, mert úgy gondoltam, hogy egyedül akarsz lenni, miután a baleset színhelyén voltunk. Tudtam, hogy képes vagy egyedül vadászni. Azért megkérdezhetem, hogy mit kaptál el? Fiatal, öreg? Fiú, lány? – érdeklődött
- Miért érdekel az téged, hogy én kit öltem meg? Nem épp elég szörnyű, hogy megöltem valakit? – hitetlenkedtem, és elkezdtem hátrálni az egyik ajtó felé, amelyik mögött nem tudtam, mi rejtőzik.
- Jó, akkor ne mondd el, de büszke vagyok rád, hogy egyedül vadásztál – beszéd közben mosolyra húzódott a szája, és én még mindig lépkedtem hátra, egyszer csak a másik szobában találtam magam, de úgy, hogy ki se nyitottam az ajtót – ezt, hogyan csináltad? Ez a különleges képességed? Máris megtaláltad? – nem értettem miről beszél, értetlenül álltam vele szemben, és csak egy ajtó választott el minket.
- Mi történt? Hogy kerültem ide be? – a szoba berendezése egyáltalán nem érdekelt, inkább elindultam visszafelé az ajtó irányába, megint a kilincs használata nélkül, és visszajutottam, a nappaliba
- Úgy látszik az a különleges képességed, hogy át tudsz menni, a szilárd tárgyakon is.



nagyon örülnék vélemyéneknek és, hogy írjak-e egyáltalán, vagy hagyjam a fenébe...

köszönöm szépen, hogy elolvastad^^

puszaa (K) és tartsd meg jó szokásodat:P