14. fejezet - Kék vagy!

Itt a nagy visszatérés :D
örültök?
sikeresen, nagy szenvedések után levizsgáztam...és most úgy gondoltam, hogy megajándékozlak titeket egy nagyon-nagyon hosszú fejezettel, de csak akkor fogom folytatni, ha kapok legalább 3 véleményt, mert ez így nem kóser, hogy nem tudom, hogy jó-e az amit írok :D
szóval ebben nagyon sokat segítenétek, meg úgy egyáltalán kíváncsi vagyok, hogy tetszett-e...na mindegy csak ennyit szerettem volna.
és tádámm: itt a feji...


Egy puha ágyon ébredtem, melyen krémszínű takaró pihent rajtam kívül. A hófehér plafont bámultam, és azon, gondolkodtam, hogy miért sajog annyira a fejem. Oldalamra fordulva egy erkély tárult szemem elé, csodálatos kilátással. Mint, akinek csőlátása van, elindultam ki a szabadba, a szobában körül se nézve. Elhúztam az ajtót, és megcsapott az erdő illata. Minden moha, fa, különböző illatot képviselt, de éreztem az eső illatát is, melyet egy folyó egészített ki, halk csobogásával.
A táj pásztázásában egy magas kuncogó hang, zavart meg, melyet közelről, mégpedig a földszintről hallottam. Ekkor beugrott, miért fáj a homlokom. Leestem a lépcsőn, miközben valaki jól fejbe vágott az ajtóval. Biztos jót alakítottam. Szuper.
Elindultam át a szobán, egy ajtó irányába, mely mögött sejtésem szerint lejutok az alsó emeletre, de a fürdőszobába nyitottam, ahol minden krém, zöld és fehér színben pompázott. Hatalmas szoba volt, óriási tükörrel, melybe életnagyságúan láttam magamat. Zafírkék szemeimmel megegyező színű hosszított, mély kivágású felsőt viseltem, fekete nadrággal. A hajam formája hasonlított a híres filmsztárokéhoz, de nem értettem, hogy lehetséges, hiszen most ébredtem fel, akkor pedig senkinek sem tökéletes a frizurája. De nekem mégis úgy nézett ki mintha, egy díjnyertes hajszobrász órákat dolgozott volna hajam tökéletességén, hogy elnyerje a fődíjat a fodrászversenyen.
Elefántcsontszínű bőröm, szemem alatt lilásabb árnyalatban pompázott, melytől úgy néztem ki, mint aki egy hete nem aludt. Tekintve, hogy vámpír voltam – ami, még így magamnak is elég mókásnak hangzott – így tényleg nem aludtam már egy jó ideje, de most mégis mi történt akkor? Nem tudom.
Elindultam a másik ajtó irányába, és az egy folyosóra vezetett. Mindkét irányban üvegfallal végződött, de bal oldalon egy óriási fikusz árválkodott,míg a másik oldalon egy lépcsőt láttam. A jobb irányt választottam, mire egy újabb kacagást hallottam egy mély, öblös nevetés mellett.
A lépcsőn leérve a hatalmas nappalit, jobban szemügyre sem véve átvágtam a hang irányába, ahol szemem elé tárult a konyha.
Körülnézni se volt időm, mert az itt tartózkodó rézbőrű, félmeztelen férfi nekem rontott, miután lerakott egy gyönyörű kislányt a konyhapultra, akinek bronzszínű, göndör haja, csokoládébarna szeme és csodálatos mosolygós arcocskája volt.
Kezdeti meglepettségemen nem tudtam túljutni, így egy hatalmas test ült a mellkasomon, kezeimet fejem fölött tartva egyik karjával, míg másik torkomat szorította. Bőre hihetetlenül forrón perzselt, ahol hozzámért, ugyanezt téve tekintetével. Szemében az a lehetőség is felmerült, hogy megöl, miközben egyre jobban tekeredett torkomra öt erős ujja.
- Ki vagy te? – kérdezte sziszegve, mintha visszafogná magát, hogy ne ordítsa le a hajat a fejemről.
Hangos hörgéssel feleltem kérdésére, mivel hangszálaimnak esélye sem volt a levegő rezgetésére. Egyre csak hajtogatta a hasonló kérdéseket, hogy kivagyok, mit csinálok itt. A szorítás ellen nem is harcolva vettem észre, hogy közben a pulton ülő kislány félve sikítozott, hogy ne bántson engem, mire gyors léptek hallatszott abból az irányból amerről én érkeztem, és egy fekete hajú alak rajzolódott ki az ajtónál.
Ez az apró figyelemelterelés adta meg az alkalmat, hogy cselekedjek. Csuklóimat kirángattam szorításából, és ellöktem magamtól. Nem gondoltam volna, de ahogy földet ért megrezzent alattunk a padló. Most az indián férfi volt meglepődve, mire a fekete hajú idegen hahotázva megszólalt:
- Jake, nem így kellett volna fogadni az új vendégünket, de látom felülkerekedett a fogadtatásodon. – harminckét fogas mosolya átragadt rám is, tekintve, hogy ő nem akart egyből megtámadni. A földön fetrengő másik személy csak összevont szemöldökkel tekintett rám, miközben az angyali kislány gyorsan lehuppanva a munkapultról odarohant hozzá megnézni, hogy van.
Kérlelt a kislány, hogy ne bántsam, de csak a pulzáló érre koncentráltam a rézszínű bőr alatt, ami egyre csábítóbbá vált számomra, de ekkor két hatalmas kéz kulcsolta át derekamat és lerántott kiszemelt áldozatomról.
- Emmett, te nem vagy normális. Röhögve bámulod, ahogy Vanda megeszi Jake-t. Rose elvitte magával az agyadat is vásárolni? – egy nálam alacsonyabb, rövid, fekete hajú tündérke – de tényleg a mesékben látott szárnyas kis izékre hasonlított – került szemem elé.
Felemelte állam, hogy a szemébe nézzek, közben még mindig hátraszorított kezekkel haladtunk ki a folyosóra, ahol megálltunk.
- Vanda, most Jasper, aki mögötted van, elvisz vadászni, de csak állatot ejthetsz el, majd segít neked és korlátoz, ha valami nem úgy menne, ahogy kéne.
Nem tudom, milyen képet vághattam mind ehhez, de legszívesebben, visszamentem volna és lekaptam volna a fejét a helyéről annak a srácnak- vagy inkább férfinak? Nem annyira a külsejét figyeltem…
Az arcom szerintem elárulta gondolataimat és a lány inkább csak annyit mondott, hogy bólintsak, ha megértettem. Megtettem. Nem tudtam, hogyan fogom kivitelezni, de megpróbálom. Végül is csak egy embert öltem meg, nem? Az sok? Nem tudom. Nem tudok semmit. Hogyan kéne viselkednem? Mi a normális a vámpírok közt? Hogyan élnek? Ők öltek már embert? Mondjuk erről a lányról, nehezen tudnám elképzelni…
És ekkor egyre kíváncsibb lettem, hogy ki tartózkodik mögöttem. Hátrapillantottam a vállam felett, ész azt hiszem, már nem is erőlködtem, hogy lefogjanak. Magas, szőke hajú férfi volt, lágy karamellszínű írisze, mint sokaknak ebben a családban. Abban a pillanatban megérkezett a röhögős hapsi is.
- Jake rendben van? – kérdezte a tündibündi lány
- Persze…tudod a Nessie-ért mindent - elv beválik nála – mosoly nem maradt le a mondat végéről.
Kezdtem azon gondolkodni, hogy hány tökéletesen kinéző lény él itt, mert abban a pillanatban az egy négyzetméterre jutó helyes pasik száma eddig magas volt.
Tündike utasításba adta, hogy mindketten figyeljenek rám, és még megmondta, hogy figyelni fog minket… ezt nem értettem. Követ minket vagy micsoda?
- Már teljesen lenyugodott – a szőke szólalt meg mögülem, a fekete bólintott és el is indultunk.
Elég furcsa, hogy csak a hajuk színe alapján különböztetem meg őket, de így név nélkül elég nehéz…
Egyáltalán miért nem mondták el a nevüket? A tündérke meg alapjáraton tudta a nevem. Az meg egy másik dolog, hogy elborult az agyam és nem figyeltem a nevükre.
Az ajtón kiérve ugyanazokat az illatokat, hangokat tapasztaltam, mint az erkélyen állva, de most mélyebbet lélegezve rájöttem, hogy felületes voltam. Rengeteg állat illatának aromáját az erdőből, és plusz egy fűszeresebb erős illatot egy édeskéssel együtt éreztem, ami bentről a házból jött. De nem csak az élőlényeknek az illatát azonosítottam. A lágy napfény áttört a vékony felhőréteg között, és teljesen biztos voltam benne, hogy érzem a nap illatát. Melegséget hozott torkomba, de nem csillapította vér iránti szomjamat.
- Elengedlek, jó? Csak ne fuss el, vagy inkább ne vegyél levegőt egy kis ideig amíg elmondom, mit fogunk csinálni – mondta a szőke és ekkor ránk vetődtek a napsugarak. Száját hirtelen összezárta, de szemei épp ellenkezőleg, inkább kitágultak. Bőre töretlenül csillogott ebben a kevéske fényben is, de nem értettem a reakcióját, amire egy pillanattal később meg is kaptam a választ.
- Te kék vagy! Vagyis nem úgy, mint a N’avi-k az Avataron, hanem, hanem…kék vagy. – a fekete nem összezárt, hanem inkább eltátott szájjal bámult és többször is elmondta ugyanazt a mondatot más megfogalmazásban, de az eleje és vége mindig az volt, hogy kék vagyok.
A szőke megkérdezte, hogy tudom-e az okát, de nemet intettem a fejemmel a szabályt betartva, miszerint nem veszek levegőt, mert ebből már volt problémám a korábbiakban, úgyhogy inkább nem szegem meg többször.
Elmondta, hogy hova megyünk, mit csináljak…
Teljesen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek minden percét megszabják, hogy mit, hogyan tegyen. Ez nem tetszett, de tudtam mit tenni? NEM. Nem volt családom, anyám, apám, testvérem, bárkim, akire támaszkodhattam volna, úgyhogy inkább el kellett fogadnom, hogy egyáltalán valaki elfogadja azt, ami vagyok és befogad a saját családjába. Mégse éreztem hálát. Ürességet éreztem. Már most rengetegen voltak körülöttem, mégse ismertem őket, nem tudtam a nevüket, nem tudtam róluk semmit. Egyedül éreztem magam a társaság ellenére. Hiányzott az életem. A régi életem, ahol volt családom, iskolába jártam, buliztam a barátaimmal és megbüntettek, ha valami rosszat csináltam. Hiányoztak az ünneplések, születésnapi partik. Hiányzott az ikertesóm, akivel nem sokára szülinapunkat ünnepelnénk, vagy már lehet, hogy már volt is, csak nem tudtam a dátumot, de most se tudom. Nem tudom hányadika van, hogy pontosan hol vagyok. Lassan már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok.
Már közeledtünk a folyóhoz, aminek csobogását korábban is hallottam, de közelről megnézve nem volt keskeny, és nem csobogott, inkább hömpölygött a víz. Kételkedtem magamban, de a többiek biztosítottak, hogy sikerülni fog átugrani. Hátráltam egy kicsit a folyótól és nekifutásból ugrottam. Szemeimet inkább becsuktam, de rájöttem, ha nem is sikerül az ugrás, csak beleesek a folyóba, és jól leégetem magam. Akkor inkább ki se jöttem volna vízből…
Mire kinyitottam a szemem ott álltam a két fiú között. Elindultunk északi irányba, azzal a hihetetlen gyorsasággal, hogy a körülöttem lévő fák lombjai összemosódtak egy zöld masszává, néhol hézagokkal, barna foltokkal.
Eddig fel se tűnt lábamon lévő magas sarkú cipő. Bámultam a cipőmet. Gyönyörű volt. Nyitott orrú volt, tele kék strasszokkal. Nem tudom ki öltöztetett fel, de nagyon eltalálta, az, biztos. Majd meg kell köszönnöm, csak nem tudom, hogy kinek, és abban, pillanatban olyan történt, amit mindig is utáltam és sokszor megtörtént, akár, akartam, akár nem…
Az új cipőmben elmerülve, nem lassítottam, és nem is figyeltem az előttem lévő tájat, amit akkor meg is utáltam. Megbuktam egy kilógó fagyökérben, és ezzel a sebességgel, 10 métert biztos csúsztam a fejemmel a földben. Mire lelassultam szőke segítő kezet nyújtott nekem, míg fekete valami, olyasmit hajtogatott, hogy meg van Bella utódja… én meg inkább elbújtam volna, de mélyen a föld alá.
Viszont a tanulság megvolt: ne vegyél fel magas sarkú cipőt vadászatra. Biztos voltam benne, hogy szörnyen nézek ki, de rájöttem, hogy erősnek kell lennem, ha nem szeretném magam kiröhögtetni, mondjuk fekete – rájöttem, hogy hallottam már a nevét, de nem voltam olyan állapotban, hogy figyeljek is az elhangzó betűkre – így is vihogott, de elővettem legcsúnyább nézésemet, és legalább befogta a száját. Leporoltam magam, szerencsére a föld nem volt sáros, úgyhogy nem lett baja a ruhámnak, szerencsére. Kérdő szemmel néztem a fiúkra, hogy indulhatunk-e, és meg sem várva válaszukat, folytattam utunkat. Megálltam, hogy bevárjam őket, mélyet szippantottam a levegőből, és az illat irányába futottam. Nem jöttek egyből utánam, de éreztem, hogy egyre közeledek, a csodálatos illathoz, melyhez édeskés illat is párosult. Már mindjárt ott voltam. Az állat vérzett, ebben biztos voltam, szinte számban éreztem vérének aromáját, és ekkor megtorpantam a rét szélén, ahol, olyannal szembesültem, amire sosem számítottam.

na szóval folytatás akkor, ha lesz kritika is :D
pusza