13. fejezet - Az utolsó két szempár

Szijasztok^^
Utálom, hogy mindig azzal kezdem, hogy sajnálom, úyhogy most inkább bosszankodok, hogy miért vagyok ilyen lusti :D na, de ez titeket de nem érdekel...
itt a rész:
Nem tudom mióta álltam a repülőtér előtt teljes mozdulatlanságban, levegőt kapkodva, de egy idő után az eső megjelenésével egy kéz nehezedett vállamra a kövér esőcseppek mellett.
- Indulhatunk? – csak bólintottam
Eleazar ugyanazt a tervet követte, mint a repülőtér felé. A külvárosig taxival mentünk, amiben legalább le lehetett húzni az ablakot, nem csak az én szerencsémre.
Az út végén Eleazar kifizette a sofőrt, aki meglepetten figyelte, hogy a semmi közepén kiszállunk a kocsiból, biztos azt hitte, hogy Eleazar valamiféle zaklató, de megkapta fizetségét így nyugodt szívvel távozott.
- Innen már csak pár perc, ha nagyon sietünk, de nem léphetsz ki az erdőből.
- Jó, de ott fogsz velem maradni? – kérdeztem tőle reménykedve, hogy nem kell megint teljesen új emberekkel – helyesebben vámpírokkal - élnem. Habár ez alatt a rövid idő alatt nem kötöttem szorosabb kapcsolatot Eleazarral, de mégis ragaszkodtam hozzá.
- Miért? Baj lenne? – kérdezte mosolyogva
- Dehogy is. Épp ellenkezőleg, örülnék, ha nem kéne megint egyedül lennem. – vallottam be őszintén
- Vanda, nem leszel egyedül, bízz bennem. Hidd el nekem, hogy be fogsz illeszkedni közéjük – próbált meggyőzni, és inkább hagytam a témát, mert minél gyorsabban odaérünk, annál hamarabb túleshetünk a dolgon, és végre nem vergődök kétségek közt. – de amúgy meg nem tudom, lehet, hogy maradok egy nagyon keveset – mosolyra húzta száját, nekem pedig egy nagy kő esett le a szívemről
- Jó, akkor indulhatunk. –befutottam az erdőbe, és vártam, hogy elém kerüljön, hogy mutassa az utat.
- Ha megérzel valami finomat, kérlek, ne térj le az utunkról, mert lehetséges, hogy utólag megbánnád – arca komoly maszkot öltött, koránt sem volt már olyan vidám.
Bólogattam, és úgy terveztem, hogy útközben nem veszek levegőt, habár ezt már máskor is eldöntöttem és mégsem sikerült, de egy próbát megér.
Az erdő vasfalként terült el két oldalt, és futva sötétzöld egyveleggé folyt össze. Az időeltolódás miatt itt még csak késő délután volt, alkonyat, az ég vérvörös színben pompázott, és már ettől megszomjaztam, de félre tudtam tenni izgatottságom mellett. A rengetegben csak lábunk alatt felkavart levelek zaját lehetett hallani, amely félelmet keltett bennem. Nem értettem saját reakciómat, hiszen egy vámpír mitől félhet? Számomra a válasz? Bármitől. Nem lennék képes megvédeni magam, de nem ezért van itt Eleazar? Vagyis, nem, nem ezért van itt. Azért van itt, hogy elkísérjen egy újabb félelmetes ragadozóval teli házhoz, és ott hagyjon. De miért foglalkozna velem egyáltalán, ha nem érdekelné, az hogy életben vagyok?
Ezek a kérdések keringtek gondolataimban, mikor a zöld folyosó tágulni kezdett előttem, és láttam egy város gyengén pislákoló fényeit.
Eleazar megállt, előkapta mobilját és tárcsázott. Két kicsöngés után felvette valaki.
- Már itt vagytok? – kérdezte egy férfihang, miután mindketten köszöntették egymást.
- Igen. A város szélénél állunk, nem lesz semmi bökkenő az erdőben? – ezt nem értettem. Milyen bökkenő lehetne egy erdőben? Úttorlasz? Még magamnak is hülyén hangzott szóval inkább meg se kérdezem.
- Inkább gyertek a kórház hátsó parkolójához, mert nem ismerik a lány szagát és abból lehet, hogy probléma lenne. – ki nem ismeri a szagomat? Nekem ez magas. – Tíz perc múlva vége a műszakomnak, de most is el tudok szabadulni, mert csak papírmunkám van, azt pedig máskor elintézem. – olyan érzésem volt, hogy ezt nem teljesen nekünk mondta, inkább hangosan gondolkodott.
- Rendben. – elköszönés után le is rakták a telefont.
Eleazar elindult egy másik irányba, és intett, hogy kövessem. Az erdő szélén lelkemre kötötte, hogy most tényleg ne vegyek levegőt, mert kórház közelében vagyunk, de várjunk, ez a vámpír a kórházból fog kijönni? Egy vámpír a kórházban? És a műszakának a vége? Ott dolgozik? Megkérdezni már nem tudtam levegővétel nélkül, úgyhogy újabb felderítetlen kérdést számolhattam el magamban. Az épület parkolójában csak néhány kocsi állt, de rajtunk kívül senki sem ácsorgott ott a sötétben, a halvány fényben, amelyet a parkoló világítása biztosított, amikor egy szőke férfi lépett ki a kórházból, aki egyből kiszúrt minket a sötétben. Emberi tempóban pont felénk közelített, sejtésem szerint ő volt a mi emberünk – vámpírunk. Amíg áthidalta a köztünk lévő távolságot, félelem lett úrrá rajtam és szégyenszemre, mint egy kisgyerek Eleazar mögé húzódtam.
- Üdvözöllek benneteket - bemutatkozott, de nem válaszolhattam, kivéve, ha megszegem parancsomat, miszerint ne vegyek levegőt. Kérlelően néztem az előttem álló vámpírra, hogy magyarázza meg illetlenségemet.
- Megmondtam neki, hogy ne vegyen levegőt, mert volt egy kis problémánk a repülőn is – mosolygott elnézően átváltoztatóm.
- Értem. Akkor szerintem indulhatunk is. – bökött fejével a fekete Mercedes felé, amelyet megvilágított a parkoló egyik lámpája.
Kikapcsolta a riasztót és beszálltunk az autóba. Eleazar és én a hátsó ülésen foglaltunk helyet, és engedélyezte, hogy lélegezzek.
Egy nagy korty levegő után megtelítette tüdőmet egy édes, csodálatos illat, különböző volt Eleazarétól, de leginkább a napfényhez tudtam volna hasonlítani.
- Szóval, hogy is hívnak? – kérdezte mosolyogva sofőrünk, nem figyelve az utat.
- Vandának hívnak. – mondtam, és csak ekkor pillantottam meg szemeit, melyek a lágy karamella színében pompáztak és egyszerűen kibukott belőlem a kérdés – Neked miért karamellszínű a szemed? Kontaktlencse? – értetlenkedtem, mivel Eleazar kontaktlencséje se volt valami tartós.
- Nem, nem az. Ez a táplálkozásunkat jelzi, hogy mi csak állatokat vérét fogyasztjuk, de arra is kíváncsi lennék, hogy neked miért ilyen kék a szemed. – na ezt én se tudtam.
- Az engem is érdekelne – feleltem vidáman
Kiértünk a városból, és csak az autó fényei világították meg az utat, és kis idő múltán egy keskeny földútra tértünk.
- Itt is vagyunk. – megállt a csodálatos óriási fehér ház előtt, amely fényárban úszott. Hatalmas ablakok, faszínű kerettel díszítették a három emeletes villát, amelyet öreg cédrusfák vettek körül. A kis tisztáson, amelyen a ház nyugodott, erdő vette körül, mögötte pedig egy folyó szelte ketté.
- Gyönyörű ez a ház. – mondtam ámultan, Carlisle pedig csak mosolygott, gondolom nem én voltam az első, aki megdicsérte lakhelyüket, hiszen ilyen ’vityillókba’ filmsztárok élnek.
- A feleségem érdeme. – büszkén és mérhetetlen szerelemmel és tisztelettel ejtette ki, ezeket, a szavakat. Irigylem azt a nőt, akit ennyire szeret valaki.
Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és Carlisle épp indult volna a bejárati ajtó felé, mikor Eleazar megragadta karját és maradásra bírta, hogy lenne vele beszélni valója.
- Vanda nyugodtan menj be, a többiek bent várnak rád – mondta Carlisle a bejárat irányába bökve.
- Rendben. – mondtam, de inkább maradtam volna, hogy halljam a beszélgetést, a másik, hogy egyáltalán nem akartam egyedül szembesülni az itt lakókkal, még, ha olyan kedvesek is, mint Eleazar.
Nem mentek messzire, pont hallottam őket, lassan elindultam háttal, felfelé a lépcsőn az ajtóig.
- De Carlisle, nem tudom mi történt Vandával, pedig már elég sok átváltoztatáson vagyok túl, és most nem tudom mi történt. Körülbelül két napon belül átváltozott, és a szeme színe is érdekes, még sosem láttam ehhez hasonlót.
Miközben Eleazar különbségeimet ecsetelte, felértem az ajtóhoz, háttal, kezemet a kilincsre helyeztem, mikor Eleazar és Carlisle egyszerre felém pillantottak, mögöttem pedig egy hang, amely ezernyi csengőhöz hasonlított, azt visította, hogy: Szia Vanda! Kicsapta az ajtót ezzel ellökve engem.
Az utolsó, amit láttam, két megdöbbent szempár, egy bíborvörös és egy borostyán színű melyek úgy véltem utolsó emlékeim számomra, mert utána minden sötétségbe borult.

Most tényleg megkérdezem...
nehéz komit írni?^o)
annyira kérlek szépen titeket, hogy írjatok, és köszönöm annak aki írt eddig is (Csenci<3)
na pusza mindenkinek....