12. fejezet - Az utazás egy új életbe

Szijasztok

Gondolom, eddig azt hittétek, hogy meghaltam o.o hát énis...xD

annyira sajnálom, hogy mostanában nem írtam, de remélem kárpótollak titeket ezzel a résszel :$

Nyomasztó érzés, hogy nem vehetek levegőt, Eleazar persze gond nélkül elviseli az ezernyi bűnre csábító illatot, melyek sok-sok emberéletbe kerülnének.

Elég unalmas repülőn utazni, ha nem csinálhatsz semmit, pláne, ha levegőt se vehetsz. Kérdem én, mi a legjobb elfoglaltság?

Hallgassuk ki mások beszélgetését. Nem szép dolog és utálom, ha mások kontárkodnak bele a magánügyeimbe, de sajnálom, nincs más lehetőségem.

Kezdetnek, a mögöttem ülő öreg házaspár. Uncsi. Csak alszanak az egész úton és földimogyorót esznek.

Mögöttük a tipikus friss házaspár ül. Kigyúrt hapsi, szőke lánykával, akik már nem bírták türtőztetni magukat, amíg felszállunk.

- Na Mr. Silver? Elkísér engem a mosdóba? – kérdezte a lány csábosan

- Szívem, még fel se szálltunk! – a férj meghökkent, lehet, hogy nem is jól választott? De az is meglepő, hogy nem ugrik be a játékba, és kíséri a lányt gondosan az illemhelyre.

- Jól van akkor ne is számíts rám, amíg le nem szálltunk Amerikában – egyből bedurcázott a lány, ezek szerint ő is meglepődött, vagy bűntudatot szeretne kelteni párjában, én meg csak mosolyogtam magamban, ami az elmúlt hétben nem sokszor akadt, és az a legfurcsább, hogy mások életén milyen jót nevetek, a sajátom, pedig kész katasztrófa.

A légikísérők, elregélték a szokásos ’mit csinálj, ha nem akarsz meghalni’ szlogent, mindenki engedelmesen bekötötte öveit, és a repülő lassan elmozdult alattunk. A kifutópálya repedései egyre sebesebben váltották egymást, amíg egyszer csak a magasba emelkedtünk, és lassan távolodtunk, a biztonságot jelentő földtől, amely inkább az utasok számára biztonságosabb lenne, mint, hogy velem üljenek egy légkörben, de ők ebből semmit sem sejtenek, hogy milyen gyilkosokkal vannak körülvéve. Persze, honnan is tudnák, a szeptember elsejei robbantásról se tudtak az utasok, kivéve azt az egy őrültet, és így érzem most én is magam. Mintha én lennék az őrült, ezen a járaton, aki mindannyiunk testi épségét kockáztatja. Egy kicsit elkalandoztam, nem is tudom mennyi idő telt a repülőbe ülés óta és mióta nem veszek levegőt, de aztán visszatértem az emberek kihallgatásához.

Az utóbbi házaspár mögött sejtésem szerint egy testvérpár ült, mert épp azon vitatkoztak, hogy ki üljön az ablak mellett, miután kikapcsolták a biztonsági öveket. Mintha saját magunkat láttam volna pár évvel ezelőtt a családi nyaraláson. Az ő szüleik is a közelben ültek, és ez eszembe juttatta, hogy soha többé nem lesz alkalmam hasonlóban. Régebben nem becsültem meg azokat a pillanatokat, melyeket családommal tölthettem, de most odaadnám az életemet, hogy egyáltalán halljam a hangjukat, vagy lássam szerető tekintetüket, mely melegséget okoz mellkasomban. Örök jégpáncélba zárt halott szívemet nem olvasztja fel és éleszti újra senki, hogy újra régi életembe térhessek vissza. Mindent megadnék,ha ez a pár hét eltűnne elmémből és ott folytatódni, mikor hazaérek nővéremmel együtt és szüleink forró öleléssel várnak minket, mert úgy hiányoztunk nekik, mi pedig álig várjuk, hogy lássuk őket honvágyunk miatt. De örök honvágyra lettem ítélve, és új életet kell kezdenem, nem tudhatnak rólam szüleim, azt kell hinniük, hogy meghaltam és folytatniuk kell ott, ahol abba hagyták életüket, csak nélkülem. Ott lesz nekik Hanna, aki örökké emlékeztetni fogja őket hasonló vonásainkra és mindig könnyeket fog csalni szemükbe, ha csak meglátják üres szobámat, mely személyem nélkül üresnek hat.

Elmélkedésem közben Eleazar tekintetével engem tüntetett ki, de nem szerettem volna rá pillantani, mert biztos voltam benne, hogy szemeiben ezernyi kérdés kavarog. Ekkor felvillant a piros lámpa, hogy kikapcsolhatjuk öveinket, és gondolataim áttértek arra a napra, amikor egy karmazsinvörös szemű szörnyeteg keresztülsiklott velem az erdőn. Gondolataimat lekötötte, hogy visszaemlékezzek Eleazar íriszére amikor a repülőtéren voltunk, de nem tudtam felidézni, hogy vörösek voltak-e a szemei. Mindig a tűzvörös szempár jutott eszembe, de azért neki se ment el az esze, hogy úgy menjen emberek közé.

Gondolkodás nélkül, szólásra nyitottam a számat mellyel egy jó nagy korty levegő is élettelen tüdőmbe került, és innen minden egy pillanat alatt történt.

Ahogy a csábítóbbnál csábítóbb illatok megrohamozták tudatomat, Eleazar felém fordult merev tekintettel, mert észrevette, hogy megszegtem egyetlen szabályát, és megkaptam kérdésemre a választ csokoládébarna színű kontaktlencséje, mintha elolvadt volna íriszén, felszínre juttatva éhes fekete szemeit. Miközben meghallottam a leghátsó ülésről előre jutó beszélgetést:

- Nagyi, már megint vérzik az orrom, biztos a légnyomás miatt, szólsz a légi kísérőnek? – a vér szó hallatán előtört belőlem egy új énem, mely akkor költözött belém, mikor belülről elégtem, az élet és halál közt egyensúlyoztam. Az élet nyert volna, de a halál csalt és egy olyan életre ítélt, mely során élhetek, de holtan.

Elmémet elborította a vörös köd és torkom alig várta, hogy végigfolyjon rajta az éltető nedű, hogy bevonja nyelőcsövem, mint az édes méz. Felálltam ülésemből, de csuklómon Eleazar karjai vasbilincsként szorítottak vissza a székbe. És tekintetét az enyémbe fúrta.

- Ez nem te vagy. Nem akarod ezt tenni. Nincs szükséged rá. – hangja halk volt, szavai nem jutottak el tudatomig.

Szavai egy gátba ütköztek, mely mindent kizárt a kisfiú heves szívdobogásán kívül. Az ütemes hangzás mögött Eleazar hangja duruzsolásnak hatott. Úgy éreztem üvegfal van köztünk, egy burok melyben csak én és a kisfiú tartózkodik. Testem hozzáfeszült Eleazaréhoz, minél közelebb akart kerülni a meleg folyadékhoz, hogy kiszívhassa az utolsó cseppig, aztán otthagyni a földön az élettelen, kihűlt testet, mely nem mozog többé. Ez nem én voltam valójában, de mégsem tudtam rajta uralkodni. A vér illata előcsalta ezt a szörnyeteget, hogy pusztítson és kielégítse vágyait, de nem szabad hagynom.

És ekkor a légi kísérő sietett a gyerekhez, ezzel felkavarva a levegőt, és megbolondította belsőmet. Az utasok többsége épp aludt, vagy zenét hallgatott, senkit se érdekelt egy kis orrvérzés, de engem annál inkább.

Képességem erejével, kezem áthatolt az ülés anyagán és egy szempillantás alatt kicsusszantam a két ülés közötti sorra. Az áldozatom pont az ellenkező üléssorban tartózkodott, előre hajtva fejét egy zsebkendőt odatartva orrához. láttam amint az anyag lassan kezd vörös színt felvenni.

Gyorsan megindultam felé vámpírsebességemmel, a többi utas nem is érzékelte egy lágy szellő kivételével helyváltoztatásomat, de Eleazar a másik irányból elém ugrott.

- Vanda, kérlek ezzel mindent elronthatsz. Kérlek ne vegyél levegőt- suttogta fülembe, de nem reagáltam rá – Kérlek, Vanda, hagyd abba. Ha megteszed, nem láthatod a testvéredet soha többé.

Erre a kijelentésre gondolatomba férkőzött Hanna mosolygós arca, és eltűnt a vörös fátyol a szemeim elől. Lélegzésem abbamaradt, tüdőmbe zárva az égető illatot, de elmémben egy szörnyűbb kép látszott, ahogy egyedül zokogok.

Abbahagytam az erőlködést, hogy átjussak az ’élő’ falon és hagytam, hogy Eleazar szó nélkül toljon a repülőn található szűk mosdóhelyiségbe.

- Remélem, hogy nem tűnt fel nekik semmi, ha mégis, akkor meg valamiféle rohamra fogjuk. – mondta Elazar megkönnyebbülten – szeretnél még itt maradni egy picit? –csak hevesen bólogattam, megnyikkanni se mertem – jól van, de csak szólok, hogy nemsokára landolunk, akkor pedig vissza kell majd jönnöd. Bírni fogod? – ugyanaz a reakció, mint az előbb, de most kitágult szemek is társultak hozzá.

Nem is gondoltam volna, hogy szó szerint ilyen gyorsan elröppent ez az út. Ennyire elmélyedtem volna gondolataimban? Lehetséges. Eleazar egy új kontaktlencsét helyezett szemeire, aztán itt hagyott egyedül.

Jéghideg vízzel próbáltam elűzni elmémből az illatot, mely még mindig folytogatott, de tudtam, hogy csak akkor szabadulok meg tőle, ha friss levegőt juttatok tüdőmbe, mely csak akkor lesz lehetséges, mikor már földet értünk.

Ha jól sejtem még pár percig ültem a mosdóban, aztán visszabattyogtam az ülésemhez és az út végéig csendesen ültem kibámulva az ablakon.

Egyre közeledtünk a szabadságomhoz, jól kivehető volt a leszállópálya, két oldalt ki volt világítva. Sikeresen földet értünk és megkezdtük a kiszállást az utaskísérők üdvözöltek minket Seattle-ben. Felvettük csomagjainkat, és alig vártam, hogy kilépjünk a kapukon.

Mikor elérkezett a pillanat, előresiettem, az önműködő ajtón gyorsan átcsusszantam, a parkoló kietlen részére futottam és teletöltöttem tüdőmet, a friss a levegővel, mely egy új életet jelentett számomra.

Ha haragszotok rám, akkor is küldhettek kritikát, mert most csillogó szemekkel nézek rátok, és könyörgök egy kis visszajelzésért.
A következő rész nem tudom mikor lesz, de most már próbálom aktivizálni magam :D remélem ti is örültök ennek a hírnek;)
Puszaa Bukszi LLLK.