Sziasztok^^
sajnos most nem hoztam részt, de kimerítő hetem volt...hétvégén megpróbálok írni 2 részt és gyorsan felpakolom nektek *-* remélem örültök :D
és ne feledjétek, hogy holnap, vagyis inkább ma éjfélkor újhold premier^^ én holnap délután megyek :P már kíváncsi vagyok nagyon :é
puszaa mindenkinek
és menjetek moziba!!:D
remélhetőleg hétvégén jövök^^
2009. november 19., csütörtök
2009. november 9., hétfő
9. fejezet - A jó hír
Szijasztok^^ annyira sajnálom h nem voltam múlt héten...zsúfolt volt..mindegy...de most ittvan^^örüljetek*-*
- Remélem jó a méret, ha nem akkor visszacseréljük. – átnyújtotta a tasakokat, megköszöntem és épp átmentem az egyik ajtón, megint kilincs nélkül, és fenn akadt a szatyor mögöttem.
- Hopsz. – visszamentem és Eleazar leplezni próbálta nevetését, de nem jött össze neki, pirulva rámosolyogtam és indultam újra, de most kinyitottam az ajtót.
Több ruhaszett volt a szatyrokban, kiválasztottam egy sportosabbat, sötét farmerral, kék, hosszujjú felsővel, amit sejtettem, hogy a szemem színe miatt választott, mert hasonló árnyalatú volt. Minden méret jó volt, mondjuk a felső, lehetett volna szűkebb is. A többi ruhát visszahajtogattam és leraktam az egyik fotelba, aztán átmentem az ajtón, és bementem a fürdőszobába megnézni magam a tükörbe. Az arcom most is megdöbbentően más volt, de már nem lepődtem meg annyira, inkább tetszett a látvány, de Eleazar megszakította az egóm növelését.
- Vanda, szeretnék beszélni veled valamiről – nem mondta hangosan, de hallottam
- Sietek! – mondtam, és már ott is voltam a nappaliban, leültem vele szemben a kanapéra. – hallgatlak – rámosolyogtam, viszonozta gesztust, aztán kicsit komolyabb képet vágott
- Először is nagyon szép vagy, és látom jó a méret is, de azt szeretném kérdezni, hogy komolyan gondoltad-e azt, hogy nem ölsz embert?
- Soha többé nem szeretném újra megtenni – mondtam határozottan, és elöntött a bűntudat a múltkori eset miatt
- Igen, látom, most is rosszul érzed magad, épp ezért gondoltam, hogy lenne egy másik megoldás is, hogy ne kelljen embereket ölnöd.
- Az, jó lenne…
- De akkor állatokat kell ölnöd, mert azt nem hagyhatom, hogy éhen halj - próbálta viccesre venni a témát, de akkor is sajnáltam az állatokat
- A vámpírok biztos, hogy nem képesek emberi étel fogyasztására? – kicsit vonakodtam az állatok megölésétől is, mert emberi életemben vegetáriánus voltam
- Hidd el, van egy ismerősöm, aki mindent megpróbált, hogy ne ártson senkinek, és állati vért fogyaszt, a családjával együtt, ami nem kis létszámú. Rajtuk kívül még egy-két klán fogyaszt állatokat, de velük nem vagyok olyan viszonyban, hogy megkérdezzem, befogadnak-e valakit – a végére kicsúszott az, amit kérdezni szeretett volna.
- Szóval rossz, hogy itt vagyok veled? – rosszul esett, hogy csak egy koloncnak tart, aki itt lóg a nyakán…
- Nem ez a probléma, hanem az, hogy teljesen más életmódot folytatnánk, és neked nem rám van szükséged. Te olyan társaságot érdemelsz, akik foglalkoznak veled, szeretnek téged, és segítenek beilleszkedni a környezetbe. Nem pedig rám, aki vagy épp embert öl, vagy itthon ül, mert odakint süt a nap. Nem lennék jó társaság. Gondolj bele, az itt tartózkodásod ideje alatt szinte semmit nem tudtunk meg egymásról, nem foglalkoztam veled. Szörnyű házigazda voltam, ne is tagadd.
- Nincs mindenben igazad, de az én hibám is, hogy ilyen lett a kapcsolatunk. Nagyon új nekem ez az egész, hogy vámpírok is léteznek, meg minden, de arra talán képes lennék, hogy állatokat öljek, ha embereket nem is.
- Akkor beleegyezel abba, hogy megkérdezzem a barátomat, hogy segítenek-e rajtad?
- Jó, de nem szeretnék senkinek a nyakára akaszkodni, elég rossz volt ez is, hogy itt is csak vendégeskedtem és ki sem érdemeltem, te mégis befogadtál, megmentettél a haláltól és most új lakhelyet is, kerítesz nekem. Nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, és sajnálom, hogy nem folytatunk ugyanolyan életmódot.
- Köszönöm – felálltunk és szorosan megöleltük egymást, és ha tudtam volna, könnyeimmel szétáztattam volna új felsőmet. – akkor most megyek és megkérdezem, hogy csatlakozhatsz-e hozzájuk.
Bólintottam és visszaültem a helyemre.
- Tulajdonképpen hol is laknak… hogy hívják őket? – az a legfurább a dologban, hogy semmit sem tudtam, hogy hova, kihez megyek, de mégis beleegyeztem
- A Cullen család jelenleg Washington állam legesősebb kisvárosában, Forksban él, mostanában elég mozgalmas az életük, kilencen vannak, és mindannyian állati vérrel táplálkoznak – közben tárcsázta a számot, én pedig amiatt aggódtam, hogy ha olyan eseménydús mostanában az életük, akkor miért fogadnának be egy most átváltozott fiatal vámpírlányt?
Két pittyenés után felvették a telefont, és nem hallottam olyan jól, hogy mit beszélnek a vonal másik oldalán, mert elég halkan beszéltek, de néhány szót elkaptam a beszélgetésből.
- Szia Eleazar, már Alice szólt, hogy hívsz, csak azt nem tudta, hogy milyen ügyben keresel minket. Remélem nem történt semmi a Volturival és veled kapcsolatban, a múltkori eset óta. – kedves, baráti hangon beszélt, de azt nem értettem, hogy honnan tudták, hogy hívni fogják őket, és kicsoda.
- Hello Carlisle! Azóta nem botlottam a Volturiba, és remélem nem is fogok a közeljövőben, de most más ügyben kereslek, és elég kényelmetlenül érint, hogy ezt kell kérnem tőled. – ezután, nem értettem, hogy mit válaszolnak a vonal végén. – az a helyzet, hogy átváltoztattam valakit, aki nagyon különleges, de nincs megbékélve önmagával, és az életmódommal, – közben rám pillantott – és szívesebben élne inkább a te általad folytatott, emberbarát táplálkozással.
- Rendben, miben segíthetek ebben? – Eleazar pedig nem bírt tovább köntörfalazni, kinyögte, hogy rá akar varrni a nyakukra
- Azt szeretném kérdezni, hogy be tudnátok-e fogadni, mert még nagyon fiatal, és nem szeretném, ha elkallódna, mert tényleg nagyon egyedi, és velem nem lenne boldog, egyedül pedig nem boldogulna jól. – már itt kínosan éreztem magam, és csak attól féltem, hogy visszautasítanak, mondjuk, nem lepődnék meg, ha nem fogadnának be, egy teljesen idegen valakit, de legnagyobb meglepetésemre Carlisle azt válaszolta, most már hangosabban, úgyhogy értettem is:
- Rendben, megértem a döntésedet, van üres szobánk is, Edward, Bella, meg Nessie úgy is az új házban laknak, úgyhogy beleegyezek, de mondd el neki, hogy a mi családunk csak is kizárólag állatokat fogyaszt, de mindenben teljes odaadással segítünk rajta – nem örültem neki, hiszen így is meg kell ölnöm egy élőlényt, de nincs más választásom. – bármikor örömmel fogadunk titeket.
- Köszönöm, örökké hálás leszek neked – ezután megszakadt a vonal.
Nem tudtam elhinni, hogy beleegyeztek, hogy hozzájuk költözzek, de kilencen éltek együtt, akkor Eleazar, hogyhogy így egymagában él ebben a nagy házban? Lehet, hogy volt családja régebben? Biztosan. És milyen név az, hogy Nessie? Olyan, mint a Loch Ness-i szörny rövidítése, nem adnék ilyen nevet senkinek. Mindig sajnáltam azokat a gyerekeket, akiknek a szüleik fura neveket adtak, mint például a görög Istenek után, Artemisz, vagy nagyon érdekes a Pimpinella is. Nem szívesen élnék ilyen névvel, de örültem, hogy, így megbíznak bennem és elfogadnak, ismeretlenül, mondjuk, ebben még nem lehettem biztos.
- Szerintem jól fogod érezni magadat náluk, nagyon kedvesek, és összetartóak, még ma elmegyek megvenni a repülőjegyeket, és hajnalban, amikor még nem kelt fel a nap, akkor indulunk.
- Köszönöm szépen, hogy elintézted ezt nekem, és remélem, hogy jó lesz náluk, de még mindig nem mutattad meg, hogy miért nem mehetünk ki nappal.
- Még süt a nap, úgyhogy megmutathatom – kezet nyújtott, és elindultunk kifelé, a napsütésbe.
Szeretnélek kérni titeket, hogy írjatok véleményeket, kommenteket, e-mailt, mert úgy veszem észre, hogy nincs nagy érdeklődés az írásom iránt...nem tudom, hogy mi a hiba...mondjátok meg, mert így nem tudom...köszönöm a több mint 600 olvasónak, rendszres olvasónak és akik segítettek.
puszaa.legyetek jók.*-*
- Remélem jó a méret, ha nem akkor visszacseréljük. – átnyújtotta a tasakokat, megköszöntem és épp átmentem az egyik ajtón, megint kilincs nélkül, és fenn akadt a szatyor mögöttem.
- Hopsz. – visszamentem és Eleazar leplezni próbálta nevetését, de nem jött össze neki, pirulva rámosolyogtam és indultam újra, de most kinyitottam az ajtót.
Több ruhaszett volt a szatyrokban, kiválasztottam egy sportosabbat, sötét farmerral, kék, hosszujjú felsővel, amit sejtettem, hogy a szemem színe miatt választott, mert hasonló árnyalatú volt. Minden méret jó volt, mondjuk a felső, lehetett volna szűkebb is. A többi ruhát visszahajtogattam és leraktam az egyik fotelba, aztán átmentem az ajtón, és bementem a fürdőszobába megnézni magam a tükörbe. Az arcom most is megdöbbentően más volt, de már nem lepődtem meg annyira, inkább tetszett a látvány, de Eleazar megszakította az egóm növelését.
- Vanda, szeretnék beszélni veled valamiről – nem mondta hangosan, de hallottam
- Sietek! – mondtam, és már ott is voltam a nappaliban, leültem vele szemben a kanapéra. – hallgatlak – rámosolyogtam, viszonozta gesztust, aztán kicsit komolyabb képet vágott
- Először is nagyon szép vagy, és látom jó a méret is, de azt szeretném kérdezni, hogy komolyan gondoltad-e azt, hogy nem ölsz embert?
- Soha többé nem szeretném újra megtenni – mondtam határozottan, és elöntött a bűntudat a múltkori eset miatt
- Igen, látom, most is rosszul érzed magad, épp ezért gondoltam, hogy lenne egy másik megoldás is, hogy ne kelljen embereket ölnöd.
- Az, jó lenne…
- De akkor állatokat kell ölnöd, mert azt nem hagyhatom, hogy éhen halj - próbálta viccesre venni a témát, de akkor is sajnáltam az állatokat
- A vámpírok biztos, hogy nem képesek emberi étel fogyasztására? – kicsit vonakodtam az állatok megölésétől is, mert emberi életemben vegetáriánus voltam
- Hidd el, van egy ismerősöm, aki mindent megpróbált, hogy ne ártson senkinek, és állati vért fogyaszt, a családjával együtt, ami nem kis létszámú. Rajtuk kívül még egy-két klán fogyaszt állatokat, de velük nem vagyok olyan viszonyban, hogy megkérdezzem, befogadnak-e valakit – a végére kicsúszott az, amit kérdezni szeretett volna.
- Szóval rossz, hogy itt vagyok veled? – rosszul esett, hogy csak egy koloncnak tart, aki itt lóg a nyakán…
- Nem ez a probléma, hanem az, hogy teljesen más életmódot folytatnánk, és neked nem rám van szükséged. Te olyan társaságot érdemelsz, akik foglalkoznak veled, szeretnek téged, és segítenek beilleszkedni a környezetbe. Nem pedig rám, aki vagy épp embert öl, vagy itthon ül, mert odakint süt a nap. Nem lennék jó társaság. Gondolj bele, az itt tartózkodásod ideje alatt szinte semmit nem tudtunk meg egymásról, nem foglalkoztam veled. Szörnyű házigazda voltam, ne is tagadd.
- Nincs mindenben igazad, de az én hibám is, hogy ilyen lett a kapcsolatunk. Nagyon új nekem ez az egész, hogy vámpírok is léteznek, meg minden, de arra talán képes lennék, hogy állatokat öljek, ha embereket nem is.
- Akkor beleegyezel abba, hogy megkérdezzem a barátomat, hogy segítenek-e rajtad?
- Jó, de nem szeretnék senkinek a nyakára akaszkodni, elég rossz volt ez is, hogy itt is csak vendégeskedtem és ki sem érdemeltem, te mégis befogadtál, megmentettél a haláltól és most új lakhelyet is, kerítesz nekem. Nagyon hálás vagyok mindenért, amit értem tettél, és sajnálom, hogy nem folytatunk ugyanolyan életmódot.
- Köszönöm – felálltunk és szorosan megöleltük egymást, és ha tudtam volna, könnyeimmel szétáztattam volna új felsőmet. – akkor most megyek és megkérdezem, hogy csatlakozhatsz-e hozzájuk.
Bólintottam és visszaültem a helyemre.
- Tulajdonképpen hol is laknak… hogy hívják őket? – az a legfurább a dologban, hogy semmit sem tudtam, hogy hova, kihez megyek, de mégis beleegyeztem
- A Cullen család jelenleg Washington állam legesősebb kisvárosában, Forksban él, mostanában elég mozgalmas az életük, kilencen vannak, és mindannyian állati vérrel táplálkoznak – közben tárcsázta a számot, én pedig amiatt aggódtam, hogy ha olyan eseménydús mostanában az életük, akkor miért fogadnának be egy most átváltozott fiatal vámpírlányt?
Két pittyenés után felvették a telefont, és nem hallottam olyan jól, hogy mit beszélnek a vonal másik oldalán, mert elég halkan beszéltek, de néhány szót elkaptam a beszélgetésből.
- Szia Eleazar, már Alice szólt, hogy hívsz, csak azt nem tudta, hogy milyen ügyben keresel minket. Remélem nem történt semmi a Volturival és veled kapcsolatban, a múltkori eset óta. – kedves, baráti hangon beszélt, de azt nem értettem, hogy honnan tudták, hogy hívni fogják őket, és kicsoda.
- Hello Carlisle! Azóta nem botlottam a Volturiba, és remélem nem is fogok a közeljövőben, de most más ügyben kereslek, és elég kényelmetlenül érint, hogy ezt kell kérnem tőled. – ezután, nem értettem, hogy mit válaszolnak a vonal végén. – az a helyzet, hogy átváltoztattam valakit, aki nagyon különleges, de nincs megbékélve önmagával, és az életmódommal, – közben rám pillantott – és szívesebben élne inkább a te általad folytatott, emberbarát táplálkozással.
- Rendben, miben segíthetek ebben? – Eleazar pedig nem bírt tovább köntörfalazni, kinyögte, hogy rá akar varrni a nyakukra
- Azt szeretném kérdezni, hogy be tudnátok-e fogadni, mert még nagyon fiatal, és nem szeretném, ha elkallódna, mert tényleg nagyon egyedi, és velem nem lenne boldog, egyedül pedig nem boldogulna jól. – már itt kínosan éreztem magam, és csak attól féltem, hogy visszautasítanak, mondjuk, nem lepődnék meg, ha nem fogadnának be, egy teljesen idegen valakit, de legnagyobb meglepetésemre Carlisle azt válaszolta, most már hangosabban, úgyhogy értettem is:
- Rendben, megértem a döntésedet, van üres szobánk is, Edward, Bella, meg Nessie úgy is az új házban laknak, úgyhogy beleegyezek, de mondd el neki, hogy a mi családunk csak is kizárólag állatokat fogyaszt, de mindenben teljes odaadással segítünk rajta – nem örültem neki, hiszen így is meg kell ölnöm egy élőlényt, de nincs más választásom. – bármikor örömmel fogadunk titeket.
- Köszönöm, örökké hálás leszek neked – ezután megszakadt a vonal.
Nem tudtam elhinni, hogy beleegyeztek, hogy hozzájuk költözzek, de kilencen éltek együtt, akkor Eleazar, hogyhogy így egymagában él ebben a nagy házban? Lehet, hogy volt családja régebben? Biztosan. És milyen név az, hogy Nessie? Olyan, mint a Loch Ness-i szörny rövidítése, nem adnék ilyen nevet senkinek. Mindig sajnáltam azokat a gyerekeket, akiknek a szüleik fura neveket adtak, mint például a görög Istenek után, Artemisz, vagy nagyon érdekes a Pimpinella is. Nem szívesen élnék ilyen névvel, de örültem, hogy, így megbíznak bennem és elfogadnak, ismeretlenül, mondjuk, ebben még nem lehettem biztos.
- Szerintem jól fogod érezni magadat náluk, nagyon kedvesek, és összetartóak, még ma elmegyek megvenni a repülőjegyeket, és hajnalban, amikor még nem kelt fel a nap, akkor indulunk.
- Köszönöm szépen, hogy elintézted ezt nekem, és remélem, hogy jó lesz náluk, de még mindig nem mutattad meg, hogy miért nem mehetünk ki nappal.
- Még süt a nap, úgyhogy megmutathatom – kezet nyújtott, és elindultunk kifelé, a napsütésbe.
Szeretnélek kérni titeket, hogy írjatok véleményeket, kommenteket, e-mailt, mert úgy veszem észre, hogy nincs nagy érdeklődés az írásom iránt...nem tudom, hogy mi a hiba...mondjátok meg, mert így nem tudom...köszönöm a több mint 600 olvasónak, rendszres olvasónak és akik segítettek.
puszaa.legyetek jók.*-*
2009. október 28., szerda
8. fejezet - Új arc
Szijaasztok^^
bocsi h nem volt rész...eddig láttátok prbáltam hétfőnként frissíteni és ezt próbálom betartani csak nem mindig jön össze..:Sde most ittvan az újrész^^remélem teccik...miattatok csinálom *-*(ez nem fenyegetés..csak ürölök ha olvasod xD)
Eleazar megragadta a kezem és bármiféle magyarázat nélkül elindult vissza a ház irányába. Inkább nem akartam még jobban felbosszantani, úgyhogy hagytam magam, hogy visszavonszoljon, a helyre, ahol kezdődött ez az egész rémálom, de mégse volt az, annál sokkal rosszabb volt. Az egész út szótlanul telt és én azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan működik a képességem, mert Eleazar most megfogta a kezem és, nem pedig átnyúlt rajtam. Viszont a képességemmel kapcsolatos kérdéseket nem hiszem, hogy most kéne firtatnom, amikor ennyire, hogy is mondjam, magába szakadt Eleazar. Biztos a hülyeségeimen gondolkodik, és hogy inkább hagyott volna meghalni, és akkor nem kéne velem szenvedni. Lehet, hogy rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek. Megérkeztünk a házhoz, kinyitotta az ajtót, belépett, közben elengedte a kezem. A félig nyitott ajtón nem akartam besurranni, inkább megnézem, hogy önmagától is működik-e a képességem. Megindultam nagy lendülettel, és átmentem az ajtón. Szóval még most is működik, de akkor, hogy fogta meg a kezemet Eleazar? Ő eközben csak leült a fotelba, és engem bámult, amikor átmegyek az ajtón. Még mindig csodálkozással teli szemekkel figyelt, de nem szólalt meg, gondolataiba mélyedve hagytam egymagában, és elindultam feltérképezni a házat.
Ugyanazon a folyosón haladtam, amelyiken legutóbb is elképedve lépkedtem és megtudtam a különleges képességem. Így visszagondolva, amennyire ki voltam akadva, hogy átmegyek a falon, nagyon élvezem. Egyszer majd kipróbálom, hogy benne tudok-e maradni a falban, mert eddig csak áthaladtam rajta. Elmentem a folyosó végéig és átléptem abba a szobába, ami a nappaliból nézve, szemben nyílt. Ez egy fürdőszoba volt, és égető vágyat éreztem egy zuhany és tiszta ruhák iránt. Átnyúltam a szekrényen és kitapogattam egy törülközőt, majd kinyitottam és kivettem. Ennek így nem volt semmi értelme, de szórakoztató volt átnyúlkálni tárgyakon. Leöltöztem és nem érdekelt, hogy meg sem kérdeztem, hogy baj-e, hogy lezuhanyozom, vagy valami…de szerintem csak nem harapja le Eleazar a fejem, amiért lezuhanyozok abban a házban, amiben már nem tudom hány napja, tartózkodom piszkosan – a büdöset nem mondhatom, mivel egyáltalán nem izzadok új formámban. Levettem magamról a foltos kissé szakadt ruhákat és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a hideg vizet, de nem zavart, egyáltalán nem éreztem, hogy fáznék, de inkább engedtem hozzá meleg vizet is. Teljesen ellazultam, csukott szemmel elkezdtem kutatni a tusfürdő után, de nem találtam, pedig az előbb még ott volt a tartón. Kinyitottam a szemem, és pont ott köröztem ahol van és megfogtam a tubust. Nyitott szemmel sikerült felemelni is. Visszaraktam a helyére és csukott szemmel újból megpróbáltam megfogni, de nem tudtam, pedig pontosan biztos voltam benne, hogy ott van. Ezek szerint nem csak az akaratomon múlik, hogy átnyúljak valamin, vagy valakin. Kinyitottam a szemem és erősen koncentráltam a tusfürdőre, miközben közelítettem a kezem és sikerült átvinnem rajta a kezem.
Ezek után megmostam a hajam, és kiléptem a zuhanyzóból és magamra tekertem a törülközőt, közben kuncogtam, hogy miket fedeztem fel zuhanyozás közben. Megpillantottam magam egy tükörben és meglepődtem a látványtól. Egy teljesen más arckép tekintett vissza rám. Nem ismertem önmagamra. Az arcom, mint egy porcelánbabáé, hibátlan, tökéletes. A szemeim a zafír legszebb árnyalatában pompáztak, élénken csillogtak. A hajam vizesen tapadt vállamra, mégis fényes volt, mintha egy teljesen új hajkoronát növesztettem volna pár nap alatt. Már csak meg kéne szárítani, és tökéletes lenne. Soha nem éreztem magam még ilyen szépnek. Az önbizalmam megnőtt egy jó nagy adaggal, és törülközőbe csavarva kezdtem el vidáman táncolni a fürdőszobában. Pár perc örömtánc után rájöttem, hogy fel kéne öltözni, de nem tudom mibe, mert az, biztos, hogy nem veszem vissza azokat a mocskos göncöket.
Csak egy szál, törülközőben kimenjek Eleazarhoz ruhát kérni? Nem szívesen, de muszáj lesz, mert különben itt ülhetek örökké.
Megindultam a fürdőszobából, a nappaliba és csak remélni tudtam, hogy Eleazar ott ül még mindig, és nem ment el valahova, mondjuk azt csak hallottam volna.
A folyosó végéről megpillantottam Eleazart, amint még mindig ott ül szótlanul.
Vajon, hogy fog reagálni, ha kizökkentem ebből a szótlanságból és mepillant egy törülközőbe tekerve? Nem tudtam, de ki kell deríteni, mert kezdtem kényelmetlenül érezni magam itt meztelenül, vagyis törülközőben. Erőt vettem magamon, és odaléptem hozzá és megszólítottam
- Eleazar? – bizonytalanul csengett a hangom, de felkapta a fejét. Kidülledt szemekkel végigmért, aztán mosolyra húzódott a szája, és tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Igen, mit szeretnél? – kérdezte elmerülve tekintetemben
- Hááát…azt szeretném kérdezni, hogy van-e valami ruha, ami rám jó – elég kényelmetlenül éreztem magam, az arcomon pedig bizsergést éreztem.
- Hmmmm. Elmegyek a boltba és kerítek valami ruhát neked – mondta, de szeretett volna megkérdezni még valamit, és a szoba egy másik részébe pillantva kibökte – körülbelül tudnál mondani méreteket, mert nem szeretnek hozni minden méretből ruhát – a szeme visszavándorolt rám
Elsoroltam neki, hogy mekkora nadrágot, felsőt és cipőt vegyen, aztán nagy nehezen elmondtam a melltartóm méretét is, mert a régi, amit levettem tele volt pecsétekkel és nem hiszem, hogy Eleazar mosni fog rám, én pedig addig itt ülök felette törülközőbe tekerve. Ez a téma mindkettőnket érzékenyen érintett és zavarba jöttünk. Miután elmondtam a méreteket, lassan kisunnyogott a házból és hallottam, hogy rohanva távozik. Egyedül maradtam ebbe a nagy házba, ruha nélkül, csak egy dolgom volt: várnom kellett. Körülnéztem a házban, és találtam pár furcsaságot. Például a konyha olyan volt, mintha nem is lakna itt senki. Az eszközökön és a berendezésen kívül semmi nem volt benne, mondjuk, mivel csak egy vámpír él itt ezért nem kéne, hogy ez zavarjon.
Csak azt nem tudom, hogy akkor most itt élek vagy vendég vagyok? Hova tudnék menni? A családomhoz biztos nem, mert a végén még megölném őket. A saját érdekükben elhagyom őket. Azt fogják hinni, hogy meghaltam, mondjuk azután, ami Hannával történt – vagyis, hogy nem tudom, mi van vele – nem tudnék a szemük elé kerülni, mert csak az ő arca nézne vissza rájuk, és még szomorúbbak lennének. Plusz az új – még meg kell szokni ezt a szót, de – vámpír külsőmmel is meghökkenteném őket. Hasonlítok önmagamra, de változtam is. A nyaralásra pedig nem foghatom, mert nem túl sokat barnultam, inkább fakultam…
Miközben álltam az üres konyha közepén és magamban „beszéltem” meghallottam, hogy Eleazar közeledik, szorosabbra tekertem magamon a törülközőt és kimentem a nappaliba. Egy pár pillant múlva belépett nagy márkás szatyrokkal a kezében.
Ha tetszett, ha nem, írj véleményt! Abból csak tanulhatok :D
köszönöm szépen az eddigi több száz olvasót, rendszeres olvasót, kommentet és a segítséget ikertesómnak, Kittymnek LLL.
puszaa
bocsi h nem volt rész...eddig láttátok prbáltam hétfőnként frissíteni és ezt próbálom betartani csak nem mindig jön össze..:Sde most ittvan az újrész^^remélem teccik...miattatok csinálom *-*(ez nem fenyegetés..csak ürölök ha olvasod xD)
Eleazar megragadta a kezem és bármiféle magyarázat nélkül elindult vissza a ház irányába. Inkább nem akartam még jobban felbosszantani, úgyhogy hagytam magam, hogy visszavonszoljon, a helyre, ahol kezdődött ez az egész rémálom, de mégse volt az, annál sokkal rosszabb volt. Az egész út szótlanul telt és én azon gondolkodtam, hogy mégis hogyan működik a képességem, mert Eleazar most megfogta a kezem és, nem pedig átnyúlt rajtam. Viszont a képességemmel kapcsolatos kérdéseket nem hiszem, hogy most kéne firtatnom, amikor ennyire, hogy is mondjam, magába szakadt Eleazar. Biztos a hülyeségeimen gondolkodik, és hogy inkább hagyott volna meghalni, és akkor nem kéne velem szenvedni. Lehet, hogy rosszabb vagyok, mint egy kisgyerek. Megérkeztünk a házhoz, kinyitotta az ajtót, belépett, közben elengedte a kezem. A félig nyitott ajtón nem akartam besurranni, inkább megnézem, hogy önmagától is működik-e a képességem. Megindultam nagy lendülettel, és átmentem az ajtón. Szóval még most is működik, de akkor, hogy fogta meg a kezemet Eleazar? Ő eközben csak leült a fotelba, és engem bámult, amikor átmegyek az ajtón. Még mindig csodálkozással teli szemekkel figyelt, de nem szólalt meg, gondolataiba mélyedve hagytam egymagában, és elindultam feltérképezni a házat.
Ugyanazon a folyosón haladtam, amelyiken legutóbb is elképedve lépkedtem és megtudtam a különleges képességem. Így visszagondolva, amennyire ki voltam akadva, hogy átmegyek a falon, nagyon élvezem. Egyszer majd kipróbálom, hogy benne tudok-e maradni a falban, mert eddig csak áthaladtam rajta. Elmentem a folyosó végéig és átléptem abba a szobába, ami a nappaliból nézve, szemben nyílt. Ez egy fürdőszoba volt, és égető vágyat éreztem egy zuhany és tiszta ruhák iránt. Átnyúltam a szekrényen és kitapogattam egy törülközőt, majd kinyitottam és kivettem. Ennek így nem volt semmi értelme, de szórakoztató volt átnyúlkálni tárgyakon. Leöltöztem és nem érdekelt, hogy meg sem kérdeztem, hogy baj-e, hogy lezuhanyozom, vagy valami…de szerintem csak nem harapja le Eleazar a fejem, amiért lezuhanyozok abban a házban, amiben már nem tudom hány napja, tartózkodom piszkosan – a büdöset nem mondhatom, mivel egyáltalán nem izzadok új formámban. Levettem magamról a foltos kissé szakadt ruhákat és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a hideg vizet, de nem zavart, egyáltalán nem éreztem, hogy fáznék, de inkább engedtem hozzá meleg vizet is. Teljesen ellazultam, csukott szemmel elkezdtem kutatni a tusfürdő után, de nem találtam, pedig az előbb még ott volt a tartón. Kinyitottam a szemem, és pont ott köröztem ahol van és megfogtam a tubust. Nyitott szemmel sikerült felemelni is. Visszaraktam a helyére és csukott szemmel újból megpróbáltam megfogni, de nem tudtam, pedig pontosan biztos voltam benne, hogy ott van. Ezek szerint nem csak az akaratomon múlik, hogy átnyúljak valamin, vagy valakin. Kinyitottam a szemem és erősen koncentráltam a tusfürdőre, miközben közelítettem a kezem és sikerült átvinnem rajta a kezem.
Ezek után megmostam a hajam, és kiléptem a zuhanyzóból és magamra tekertem a törülközőt, közben kuncogtam, hogy miket fedeztem fel zuhanyozás közben. Megpillantottam magam egy tükörben és meglepődtem a látványtól. Egy teljesen más arckép tekintett vissza rám. Nem ismertem önmagamra. Az arcom, mint egy porcelánbabáé, hibátlan, tökéletes. A szemeim a zafír legszebb árnyalatában pompáztak, élénken csillogtak. A hajam vizesen tapadt vállamra, mégis fényes volt, mintha egy teljesen új hajkoronát növesztettem volna pár nap alatt. Már csak meg kéne szárítani, és tökéletes lenne. Soha nem éreztem magam még ilyen szépnek. Az önbizalmam megnőtt egy jó nagy adaggal, és törülközőbe csavarva kezdtem el vidáman táncolni a fürdőszobában. Pár perc örömtánc után rájöttem, hogy fel kéne öltözni, de nem tudom mibe, mert az, biztos, hogy nem veszem vissza azokat a mocskos göncöket.
Csak egy szál, törülközőben kimenjek Eleazarhoz ruhát kérni? Nem szívesen, de muszáj lesz, mert különben itt ülhetek örökké.
Megindultam a fürdőszobából, a nappaliba és csak remélni tudtam, hogy Eleazar ott ül még mindig, és nem ment el valahova, mondjuk azt csak hallottam volna.
A folyosó végéről megpillantottam Eleazart, amint még mindig ott ül szótlanul.
Vajon, hogy fog reagálni, ha kizökkentem ebből a szótlanságból és mepillant egy törülközőbe tekerve? Nem tudtam, de ki kell deríteni, mert kezdtem kényelmetlenül érezni magam itt meztelenül, vagyis törülközőben. Erőt vettem magamon, és odaléptem hozzá és megszólítottam
- Eleazar? – bizonytalanul csengett a hangom, de felkapta a fejét. Kidülledt szemekkel végigmért, aztán mosolyra húzódott a szája, és tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Igen, mit szeretnél? – kérdezte elmerülve tekintetemben
- Hááát…azt szeretném kérdezni, hogy van-e valami ruha, ami rám jó – elég kényelmetlenül éreztem magam, az arcomon pedig bizsergést éreztem.
- Hmmmm. Elmegyek a boltba és kerítek valami ruhát neked – mondta, de szeretett volna megkérdezni még valamit, és a szoba egy másik részébe pillantva kibökte – körülbelül tudnál mondani méreteket, mert nem szeretnek hozni minden méretből ruhát – a szeme visszavándorolt rám
Elsoroltam neki, hogy mekkora nadrágot, felsőt és cipőt vegyen, aztán nagy nehezen elmondtam a melltartóm méretét is, mert a régi, amit levettem tele volt pecsétekkel és nem hiszem, hogy Eleazar mosni fog rám, én pedig addig itt ülök felette törülközőbe tekerve. Ez a téma mindkettőnket érzékenyen érintett és zavarba jöttünk. Miután elmondtam a méreteket, lassan kisunnyogott a házból és hallottam, hogy rohanva távozik. Egyedül maradtam ebbe a nagy házba, ruha nélkül, csak egy dolgom volt: várnom kellett. Körülnéztem a házban, és találtam pár furcsaságot. Például a konyha olyan volt, mintha nem is lakna itt senki. Az eszközökön és a berendezésen kívül semmi nem volt benne, mondjuk, mivel csak egy vámpír él itt ezért nem kéne, hogy ez zavarjon.
Csak azt nem tudom, hogy akkor most itt élek vagy vendég vagyok? Hova tudnék menni? A családomhoz biztos nem, mert a végén még megölném őket. A saját érdekükben elhagyom őket. Azt fogják hinni, hogy meghaltam, mondjuk azután, ami Hannával történt – vagyis, hogy nem tudom, mi van vele – nem tudnék a szemük elé kerülni, mert csak az ő arca nézne vissza rájuk, és még szomorúbbak lennének. Plusz az új – még meg kell szokni ezt a szót, de – vámpír külsőmmel is meghökkenteném őket. Hasonlítok önmagamra, de változtam is. A nyaralásra pedig nem foghatom, mert nem túl sokat barnultam, inkább fakultam…
Miközben álltam az üres konyha közepén és magamban „beszéltem” meghallottam, hogy Eleazar közeledik, szorosabbra tekertem magamon a törülközőt és kimentem a nappaliba. Egy pár pillant múlva belépett nagy márkás szatyrokkal a kezében.
Ha tetszett, ha nem, írj véleményt! Abból csak tanulhatok :D
köszönöm szépen az eddigi több száz olvasót, rendszeres olvasót, kommentet és a segítséget ikertesómnak, Kittymnek LLL.
puszaa
2009. október 19., hétfő
7. fejezet - Soha többé...
Szijjasztok^^
újból ittt vagyok egy újabb résszel :P
remélem örültök*-*
- Van különleges képességem? – tágra nyílt szemekkel meredtem Eleazarra
- Épp ezért változtattalak át, mert nekem az a különleges képességem, hogy meg tudom állapítani, hogy valakiben rejtőzik-e valamilyen különleges erő. Már akkor tudtam, hogy különleges leszel, amikor megláttalak. A szemed még egy dolog, ami különcé tesz téged. Neked zafírkék szemeid vannak, míg a vámpíroknak általában vörös. Élénkebb miután táplálkozunk, és sötétedik, ahogy egyre éhesebbek leszünk. Neked egyenesen világítanak a szemeid, szerintem nálad csak ennyi változás lesz a szemeddel, és nem fog változni a színe. – hallgattam elképedve a sok új információt, és nem bírtam tovább, ez túl sok volt nekem.
Elrohantam a folyosó irányába, és az első ajtónál balra befordultam, és ajtónyitás nélkül átmentem a szobába. Egy hálószobában voltam, de nem volt ágy. Kicsit furcsálltam, de ez most nem érdekelt, inkább leültem az egyik kanapéra, és gondolataimba mélyedve ültem mozdulatlanul.
Nem lehet igaz, hogy vámpír vagyok. A fogaim nem nőttek agyarrá, mint a filmekben. Viszont egy dologban biztos voltam, hogy nem ölök meg több embert. Arra nem lennék képes, hogy utána belegondoljak, hány ember fog sírni az után az ember után, akit én megöltem. Megfogadom, hogy soha többé nem ölök embert. Mondjuk ez egy újabb bökkenőhöz vezet, mert nem hiszem, hogy mást is tudnék enni vagy inni. Semmit sem tudok a vámpírokról, de a kérdéseimre csak Eleazar adhat választ, de az is biztos, hogy nem megyek ki hozzá, még ha szomjan halok is.
Magamba roskadva, könnyek nélkül zokogtam magányomban, és azon gondolkodtam, hogy miért éppen velem történt meg az, hogy vámpírrá változtam. Nem vágytam rá, nem is kértem senkit, hogy tegyen azzá, és mégis, egy gyilkost alkottak belőlem. Az ikertestvérem nélkül minden annyira üresnek tűnik. Nélküle nem vagyok ugyanaz az ember – vagyis már vámpír – aki voltam korábban, most pedig még azt sem tudom, hogy hol van, él-e vagy meghalt. Szükségem van rá, de ha már nem él, akkor én sem élhetek tovább.
Körülbelül pár órányi önsajnálatban való könny nélküli zokogás után Eleazar bekopogott az ajtómon
- Elmegyek vadászni. Van kedved jönni? – érdeklődött, de szerintem még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán itt vagyok-e még, mondjuk azt hallotta volna
- Nem megyek sehova. – ordítottam határozottan, de a torkomban lévő kaparás más diktált. Legszívesebben három olyan fiút megöltem volna, mint akit a múltkor, de ezt nem tehetem meg. Nem vagyok gyilkos. -ezt magyaráztam még magamnak egy ideig, de közben kerülgetett a bűntudat, hogy már megöltem egy embert, ezért tagadhatatlanul is gyilkos vagyok – Akkor majd jövök, és lehetőleg ne tűnj el – Eleazar ennyire megbízott bennem, hogy itt maradok, de én viszont nem voltam biztos abban, hogy mennyi ideig bírom még ki ebben a szobában.
Becsapta maga után a bejárati ajtót, és még hallottam halk lépteit, amelyek távolodtak a háztól. Egy terv kezdett formálódni bennem. El fogok menni innen. Nem tudom, hogy hova, csak el innen. Minél messzebb ettől a furcsa világtól. Amikor már nem hallottam lépteit, kiléptem a házból, a falon keresztül, a képességemmel. Az erdőben találtam magam, és elindultam Eleazar irányának ellentétesen. Rohantam, ahogy csak bírtam, a fák levelei körülöttem meglibbentek, ahogy elhaladtam mellettük. Már egy jó ideje futottam, de még mindig csak a fák sűrűje vett körül, amikor meghallottam, egy patak csobogását, és körülötte négy nagyobb termetű állatot. Közelebb settenkedtem, és megálltam az egyik fa törzse mögött, és kilestem. Megpillantottam négy őzet amint a patak vizéből lefetyelnek. Jó illatuk volt, de mégsem olyan jó, mint annak a fiúnak, akit megöltem. Neki inkább pikánsabb, fűszeresebb illata volt. Na, nem… Ezt be kell fejeznem. Nem gondolhatok mindig erre.
A torkomban újra lángra kapott valami, és egyre sürgetőbb vágyat éreztem, a vér iránt, de nem veszthetem el megint az önuralmam, mint múltkor, mert akkor is megöltem valakit.
Megszokásból levegőt vettem, és eluralkodott rajtam az ösztön. Hallottam az őzek minden lélegzetvételét, és szívverését. A hozzám legközelebb eső őz még mindig ivott, de a többi meghallott, és elrohant. Azaz egy őz, később vett észre és lemaradt a többitől. Elkezdtem rohanni utána, hamar beértem és ráugrottam a hátára. Odahajoltam a nyakához, és átharaptam a vékony bőrt, ott ahol a fő artériáját sejtettem. A kis vágáson keresztül az édes, forró nedűt sebesen szívtam. Az áldozatom még kapálózott egy ideig, de elfogyott az éltető nedű az állatból, és a földre ejtettem. A ruhám tele volt véres foltokkal, amelyeket még csak most vettem észre, de nem csak friss nyomok voltak rajta, hanem régi fűfoltok is voltak rajta. Szóval ebben a felsőben voltam, amikor a balest megtörtént. Nem létezik, hogy már több napja ugyanabban a ruhában vagyok, de most már nem is fogom tudni lecserélni, mert többé nem megyek vissza Eleazarhoz. És ekkor lepillantottam az élettelen állatra a lábamnál. Nem igaz, hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon. Megint megöltem egy élőlényt. Lassan hátráltam az állattól, és átmentem egy fán. Már csak azt nem tudom, hogy már az embereken is majd csak szimplán átmegyek, vagy ezt lehet-e kontrollálni, mert az nem lesz jó, ha én most mindig csak átmegyek mindenen. Lehuppantam a földre, és a fa, amelyiken átmentem, velem szemben volt. A fa repedezéseit bámultam, amikor hallottam, hogy valaki közeledik a távolból. Odafordítottam a fejem és Eleazar jött felém. Mikor odaért hozzám, láttam, hogy elég mogorva képet vág.
- Mondtam, hogy ne gyere el otthonról – nagyon ideges volt, de akkor sem az apám, hogy akkor ugorjak, amikor csak szól
- Nem vagy az apám, hogy megmond, mit csináljak – elég csúnyán visszavágtam, de látta benne az igazságot, és nyugodtabb hangnemre váltott
- Csak azért nem szerettem volna, hogy ki gyere, mert nemsokára kel fel a nap
- Miért? Elégek a napon? – viccesre fogtam a témát, pedig a filmekben a vámpírok mindig félnek a napfénytől, mert meggyulladnak tőle
- Nem. Majd megmutatom, mi történik, de a vámpíroknak vannak szabályaik
- Milyen szabályok? – értetlenkedtem
- Végül is azaz egy fontos, hogy nem fedhetjük fel a kilétünket az embereknek, ami azt jelenti, hogy nem mehetsz ki a napfényre, amikor emberek is látnak, és nem vadászhatsz akkor, ha az áldozatodon kívül más ember is lát – elég egyszerű szabályok, de elfelejtettem közölni egy tényt Eleazarral
most már próbálok legalább heti egy részt felrakni...ha sikerül...
tudjátok hogyvan ez...suliii edzés meg minden nemsokára őszi szünet és megpróbálok akkoris írni...de tuti sok házim lesz éss azért pihenni is kell :P
írjatok véleményeket annak mindig örülök^^
puszaaa LL köszíí h elolvastad :D KKK.
2009. október 12., hétfő
7. fejezet - a vadászat
először is nagyon sjanálom, hogy nem raktam eddig új részt :( de az a helyzet, hogy túlvállaltam magam, egy elég nehéz iskola mellett...jó...elég rossz kifogás, de tényleg ígyvan...most már próbálok majd belehúzni az írásba^^
és akkor jöjjön a rész:P
Ez az illat volt legcsodálatosabb dolog, amit valaha éreztem, és meg kellett szereznem. Meg kellett kóstolnom, a közelébe férkőznöm, hogy minél erősebben érezzem. Elindultam ki az erdőből, az illat irányába. Csak az orrom vezetett, egyre közelebb voltam a forráshoz, és akkor megpillantottam Őt. Sötétbarna haja leért a nyaka aljáig, korombeli lehetett – vagy talán egy kicsit idősebb -, nálam mégis magasabb volt egy fejjel, háttal állt nekem, mégis tudtam, hogy szemből is nagyon jól néz ki. Még egy illat társult az övéhez, de közel sem volt olyan ínycsiklandó, mint az övé. Kiléptem a fák közül, de megtorpantam. Ott ült a padon egy lánnyal, akit átkarolt, és a fülébe súgott valamit. A hallásom most már kitűnő volt ebben a távolságban is, úgyhogy mindent hallottam.
- Otthon vannak a szüleid? – dorombolt a fülébe lágyan, a fiú
- Nincsenek. – a lány hangja egy kicsit remegett
- Akkor mehetünk hozzátok?
- Hát szerintem igen…- dadogott egy kicsit, de belement a játékba, ezután a fiú szenvedélyesen megcsókolta a lányt, és annak elakadt a lélegzete, de visszacsókolt. Beletúrt a gyönyörű hajába, közben a fiú haladt egyre lejjebb, az álla, és a nyaka vonalát elhalmozta csókokkal, közben a lánynak kéjes nyögések hagyták el a torkát. Már lassan elkezdték a padon azt, amit otthon akartak megtenni, sejtésem szerint először, és már rosszul éreztem magam, amiért én mindezt kihallgattam, és szemtanúja voltam.
Pont el akartam fordulni, amikor a lány eltolta magától a fiút, és megmondta neki, hogy ez még túl korai, és még nincs felkészülve rá. A fiú csalódottan arrébb ült tőle, és azt mondta, hogy megérti, és nincs baj, majd ha készen állnak rá akkor majd megteszik. A lány felállt, és egy rövid búcsú után eltűnt. A fiú magába roskadva ült tovább, és a földet bámulta. Bedugta a telefonjába a fülhallgatót, és zenét hallgatott, nem ismertem ezt a számot, de jelenleg nem is érdekelt. Féltékeny voltam rájuk, hogy legalább itt vannak egymásnak.
Újból megcsapta az orromat csodálatos illata, és a fák között közelebb lopóztam hozzá, nem tudom miért, de legszívesebben felfaltam volna, akár a tekintetemmel. Nem érdekelt, hogy van barátnője, semmi sem érdekelt, csak, hogy az enyém legyen és senki más ne kapjon belőle. Lassan odasettenkedtem a háta mögé, de ebből semmit sem hallott, végig a gondolataiba mélyedve, a földet kémlelte. Az illatát már szinte a számban éreztem, és lehajoltam a feje magasságába közel hajoltam hozzá, az orrom érintette a haját, és a mámorító illattól, ösztönösen kiterjesztettem érzékeimet, és nem hallottam semmit, a természet zajain kívül, ez megnyugtatott, hogy nem zavar minket senki, és egy mélyet szippantottam a levegőből. Nem tudtam mit akartam, de elvesztettem az önkontrollom. Minden nagyon gyorsan történt.
Megragadtam a két vállát, és hátrarántottam, a padon, erre már Ő is észlelte jelenlétem, és hátrakapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. A tekintetében ezernyi érzés kavargott, de mégis a félelmet és az elbűvöltséget lehetett kivenni a legjobban. Teljesen ellentétes érzések egy szempárban, de nem bírtam már tovább. A nyakánál lévő lüktető ér hívogatott egyre közelebb. Nem mert mozdulni se, hajammal beborítottam arcát és ő mélyet szippantott belőle, én ugyanezt csináltam, csak nyaka vonala mentén. Résnyire nyitottam a szám és egy lassan végignyaltam az ütőerét. Kéjesen felnyögött és ekkor belemélyesztettem éles fogaimat a bőrébe. A meleg folyadék sebesen csorgott le a torkomon, és én egyre erősebben szívtam és szívtam. Egy ideig kapálózott, de később teste elernyedt, és nem mozgott tovább. Mire minden csepp édes nedűt kiszívtam, hátrébb léptem a testtől és megrémített a látvány. A fiú, akinek a nevét sem tudtam, és körülbelül öt perce ismertem, holtan terült szét a padon, a nyakán mély harapásnyom volt, amiből egy csepp vér szivárgott. A barátnője pont most utasította vissza, de mégis kibékültek, és most elvettem ennek a lánynak a barátját, és a fiúnak a családja is biztosan hiányolni fogja. Ezt nem én tehettem, nem hiszem, hogy megöltem egy embert. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy álom, és mindjárt felébredek. NEM. Hiszen ez a valóság, és én egy gyilkos vagyok, de milyen émelyítően jó íze volt. Ezt be kell fejeznem.
Saját, belső monológomnak itt vége szakadt, és elindultam rohanva a fák közé, ahonnan indultam – az illatom alapján. A sötétségben a fák sűrűjében, csak arra tudtam gondolni, hogy otthagytam egy hullát a padon kivéreztetve, de nem tudtam tovább elmélkedni ezen, mert megéreztem ahhoz a házhoz, ahol ennek a szörnynek a teremtője rejtőzött. A ház fényárban úszott, felsétáltam a nyikorgó lépcsőfokokon, és beléptem a szobába. Eleazar ott ült a nappali közepén, a fotelban, miközben a lábát felrakta a dohányzóasztalra. Felém fordult, és szemében büszkeség csillogott, ettől még zaklatottabb lettem.
- Mi vagyok én? – ennél hisztérikusabban nem is kérdezhettem volna tőle
- Vámpír vagy, drágám – mondta elégedetten, még jobban felbosszantott
- Mi az, hogy vámpír? Vámpírok nem léteznek, és én egy gyilkos vagyok, és te tettél azzá. És meg mondanád miért nem jöttél utánam? - bukott ki belőle az ezernyi vád és kérdés, és megszeppent felindultságom láttán.
- Azért öltél embert, mert vámpír vagy és ez az, ami éltet, a vér. Nem mentem utánad, mert úgy gondoltam, hogy egyedül akarsz lenni, miután a baleset színhelyén voltunk. Tudtam, hogy képes vagy egyedül vadászni. Azért megkérdezhetem, hogy mit kaptál el? Fiatal, öreg? Fiú, lány? – érdeklődött
- Miért érdekel az téged, hogy én kit öltem meg? Nem épp elég szörnyű, hogy megöltem valakit? – hitetlenkedtem, és elkezdtem hátrálni az egyik ajtó felé, amelyik mögött nem tudtam, mi rejtőzik.
- Jó, akkor ne mondd el, de büszke vagyok rád, hogy egyedül vadásztál – beszéd közben mosolyra húzódott a szája, és én még mindig lépkedtem hátra, egyszer csak a másik szobában találtam magam, de úgy, hogy ki se nyitottam az ajtót – ezt, hogyan csináltad? Ez a különleges képességed? Máris megtaláltad? – nem értettem miről beszél, értetlenül álltam vele szemben, és csak egy ajtó választott el minket.
- Mi történt? Hogy kerültem ide be? – a szoba berendezése egyáltalán nem érdekelt, inkább elindultam visszafelé az ajtó irányába, megint a kilincs használata nélkül, és visszajutottam, a nappaliba
- Úgy látszik az a különleges képességed, hogy át tudsz menni, a szilárd tárgyakon is.
nagyon örülnék vélemyéneknek és, hogy írjak-e egyáltalán, vagy hagyjam a fenébe...
köszönöm szépen, hogy elolvastad^^
puszaa (K) és tartsd meg jó szokásodat:P
és akkor jöjjön a rész:P
Ez az illat volt legcsodálatosabb dolog, amit valaha éreztem, és meg kellett szereznem. Meg kellett kóstolnom, a közelébe férkőznöm, hogy minél erősebben érezzem. Elindultam ki az erdőből, az illat irányába. Csak az orrom vezetett, egyre közelebb voltam a forráshoz, és akkor megpillantottam Őt. Sötétbarna haja leért a nyaka aljáig, korombeli lehetett – vagy talán egy kicsit idősebb -, nálam mégis magasabb volt egy fejjel, háttal állt nekem, mégis tudtam, hogy szemből is nagyon jól néz ki. Még egy illat társult az övéhez, de közel sem volt olyan ínycsiklandó, mint az övé. Kiléptem a fák közül, de megtorpantam. Ott ült a padon egy lánnyal, akit átkarolt, és a fülébe súgott valamit. A hallásom most már kitűnő volt ebben a távolságban is, úgyhogy mindent hallottam.
- Otthon vannak a szüleid? – dorombolt a fülébe lágyan, a fiú
- Nincsenek. – a lány hangja egy kicsit remegett
- Akkor mehetünk hozzátok?
- Hát szerintem igen…- dadogott egy kicsit, de belement a játékba, ezután a fiú szenvedélyesen megcsókolta a lányt, és annak elakadt a lélegzete, de visszacsókolt. Beletúrt a gyönyörű hajába, közben a fiú haladt egyre lejjebb, az álla, és a nyaka vonalát elhalmozta csókokkal, közben a lánynak kéjes nyögések hagyták el a torkát. Már lassan elkezdték a padon azt, amit otthon akartak megtenni, sejtésem szerint először, és már rosszul éreztem magam, amiért én mindezt kihallgattam, és szemtanúja voltam.
Pont el akartam fordulni, amikor a lány eltolta magától a fiút, és megmondta neki, hogy ez még túl korai, és még nincs felkészülve rá. A fiú csalódottan arrébb ült tőle, és azt mondta, hogy megérti, és nincs baj, majd ha készen állnak rá akkor majd megteszik. A lány felállt, és egy rövid búcsú után eltűnt. A fiú magába roskadva ült tovább, és a földet bámulta. Bedugta a telefonjába a fülhallgatót, és zenét hallgatott, nem ismertem ezt a számot, de jelenleg nem is érdekelt. Féltékeny voltam rájuk, hogy legalább itt vannak egymásnak.
Újból megcsapta az orromat csodálatos illata, és a fák között közelebb lopóztam hozzá, nem tudom miért, de legszívesebben felfaltam volna, akár a tekintetemmel. Nem érdekelt, hogy van barátnője, semmi sem érdekelt, csak, hogy az enyém legyen és senki más ne kapjon belőle. Lassan odasettenkedtem a háta mögé, de ebből semmit sem hallott, végig a gondolataiba mélyedve, a földet kémlelte. Az illatát már szinte a számban éreztem, és lehajoltam a feje magasságába közel hajoltam hozzá, az orrom érintette a haját, és a mámorító illattól, ösztönösen kiterjesztettem érzékeimet, és nem hallottam semmit, a természet zajain kívül, ez megnyugtatott, hogy nem zavar minket senki, és egy mélyet szippantottam a levegőből. Nem tudtam mit akartam, de elvesztettem az önkontrollom. Minden nagyon gyorsan történt.
Megragadtam a két vállát, és hátrarántottam, a padon, erre már Ő is észlelte jelenlétem, és hátrakapta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. A tekintetében ezernyi érzés kavargott, de mégis a félelmet és az elbűvöltséget lehetett kivenni a legjobban. Teljesen ellentétes érzések egy szempárban, de nem bírtam már tovább. A nyakánál lévő lüktető ér hívogatott egyre közelebb. Nem mert mozdulni se, hajammal beborítottam arcát és ő mélyet szippantott belőle, én ugyanezt csináltam, csak nyaka vonala mentén. Résnyire nyitottam a szám és egy lassan végignyaltam az ütőerét. Kéjesen felnyögött és ekkor belemélyesztettem éles fogaimat a bőrébe. A meleg folyadék sebesen csorgott le a torkomon, és én egyre erősebben szívtam és szívtam. Egy ideig kapálózott, de később teste elernyedt, és nem mozgott tovább. Mire minden csepp édes nedűt kiszívtam, hátrébb léptem a testtől és megrémített a látvány. A fiú, akinek a nevét sem tudtam, és körülbelül öt perce ismertem, holtan terült szét a padon, a nyakán mély harapásnyom volt, amiből egy csepp vér szivárgott. A barátnője pont most utasította vissza, de mégis kibékültek, és most elvettem ennek a lánynak a barátját, és a fiúnak a családja is biztosan hiányolni fogja. Ezt nem én tehettem, nem hiszem, hogy megöltem egy embert. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy álom, és mindjárt felébredek. NEM. Hiszen ez a valóság, és én egy gyilkos vagyok, de milyen émelyítően jó íze volt. Ezt be kell fejeznem.
Saját, belső monológomnak itt vége szakadt, és elindultam rohanva a fák közé, ahonnan indultam – az illatom alapján. A sötétségben a fák sűrűjében, csak arra tudtam gondolni, hogy otthagytam egy hullát a padon kivéreztetve, de nem tudtam tovább elmélkedni ezen, mert megéreztem ahhoz a házhoz, ahol ennek a szörnynek a teremtője rejtőzött. A ház fényárban úszott, felsétáltam a nyikorgó lépcsőfokokon, és beléptem a szobába. Eleazar ott ült a nappali közepén, a fotelban, miközben a lábát felrakta a dohányzóasztalra. Felém fordult, és szemében büszkeség csillogott, ettől még zaklatottabb lettem.
- Mi vagyok én? – ennél hisztérikusabban nem is kérdezhettem volna tőle
- Vámpír vagy, drágám – mondta elégedetten, még jobban felbosszantott
- Mi az, hogy vámpír? Vámpírok nem léteznek, és én egy gyilkos vagyok, és te tettél azzá. És meg mondanád miért nem jöttél utánam? - bukott ki belőle az ezernyi vád és kérdés, és megszeppent felindultságom láttán.
- Azért öltél embert, mert vámpír vagy és ez az, ami éltet, a vér. Nem mentem utánad, mert úgy gondoltam, hogy egyedül akarsz lenni, miután a baleset színhelyén voltunk. Tudtam, hogy képes vagy egyedül vadászni. Azért megkérdezhetem, hogy mit kaptál el? Fiatal, öreg? Fiú, lány? – érdeklődött
- Miért érdekel az téged, hogy én kit öltem meg? Nem épp elég szörnyű, hogy megöltem valakit? – hitetlenkedtem, és elkezdtem hátrálni az egyik ajtó felé, amelyik mögött nem tudtam, mi rejtőzik.
- Jó, akkor ne mondd el, de büszke vagyok rád, hogy egyedül vadásztál – beszéd közben mosolyra húzódott a szája, és én még mindig lépkedtem hátra, egyszer csak a másik szobában találtam magam, de úgy, hogy ki se nyitottam az ajtót – ezt, hogyan csináltad? Ez a különleges képességed? Máris megtaláltad? – nem értettem miről beszél, értetlenül álltam vele szemben, és csak egy ajtó választott el minket.
- Mi történt? Hogy kerültem ide be? – a szoba berendezése egyáltalán nem érdekelt, inkább elindultam visszafelé az ajtó irányába, megint a kilincs használata nélkül, és visszajutottam, a nappaliba
- Úgy látszik az a különleges képességed, hogy át tudsz menni, a szilárd tárgyakon is.
nagyon örülnék vélemyéneknek és, hogy írjak-e egyáltalán, vagy hagyjam a fenébe...
köszönöm szépen, hogy elolvastad^^
puszaa (K) és tartsd meg jó szokásodat:P
2009. szeptember 17., csütörtök
5. fejezet - Minden új és más, de valaki mégis hiányzik
Bocsánat, hogy nem voltam :'( csak suli...és msot kezdtem kétilabda edzésekre járni és ettől kikészülök xD szal ezért nem voltam...de most ittvan egy szuprhosszúrész^^remélem örültek neki, és nem csak én...8-)
Nem hallottam szívem dobogását. Meghaltam. Csak ezt tudtam elképzelni. Már vártam, hogy történjen valami, hogy elmenjek a túlvilágra, de nem történt semmi. Pedig mindig azt meséli mindenki, aki közel volt a halálhoz, hogy egy végtelen hosszúságú alagúton megy a fény felé. Nálam ez nem történt meg. Csak feküdtem és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, de olyan érzés volt, mintha a tüdőmbe beáramló oxigént egyáltalán nem használnám fel. Az apró porszemek ki-be áramlottak a lélegzeteimmel. A torkomban lévő égés viszont nagyon zavart. Az nem volt annyira ártalmatlan, mint a levegőben lévő porszemek. Egyre sürgetőbben kapart, mintha meg lennék fázva, és a rosszízű köptető enyhítené. Csak kisebb koromban is utáltam ezeket a szirupokat, úgyhogy inkább égjen csak a torkom.
Egyszemélyes beszélgetésemet megtörte egy ismerős hang.
- Nagyon jól sikerültél. Meglehetősen gyönyörű vagy – mondta a hang, aminek a tulajdonosára nem emlékeztem – emlékszel, én vagyok Eleazar – ettől a névtől a helyére kattant minden. Emlékeztem a balesetre és a szörnyű fájdalomra. Azt hittem, hogy meghaltam, vagy mégse? Most élek? Vagy meghaltam? Nem, ez biztos, hogy a valóság. Kinyitottam a szemem, és Eleazar hajolt fölém felfelé gördülő ajkakkal. Korábban nem láttam, hogy ilyen gyönyörű lett volna, semmi komorságot nem láttam most a kifejezésében, inkább büszke volt és vidám. A látásomat, mintha kicserélték volna. Sosem láttam ennyire aprólékosan a falon lévő repedéseket, még közelről sem. Most pedig több méteres távolságból is látom a felpattant festéket a plafonon. Pár másodpercig még gyönyörködtem a körülöttem lévő dolgok új kinézetében, eközben Eleazar végig engem pásztázott a szemeivel. Furcsa érzés volt, egyenesen szúrt a tekintete. Erről eszembe jutott a fájdalom, amit korábban éreztem, de már nyoma se volt. Felemeltem a bal kezemet és egyetlen heget sem találtam a kezemen. A bőröm hófehér volt, és tökéletes. Egyetlen karcolás, horzsolás sem volt sehol. Várjunk csak, ilyen sokáig nem voltam eszméletemnél, hogy begyógyultak a sebeim? Vagy kómába estem, de akkor, hogy ébredhettem fel? Eleazar még mindig engem bámult, ez már kicsit zavart.
- Mi történt? – hangomat, mintha kicserélték volna, de tetszett. Biztosan jobb volt, mint a régi…
- Autóbalesetet szenvedtél, nagyon súlyosak voltak a sérüléseid, ezért cselekednem kellett. Hozzád hasonlót még sosem láttam – mondta, de én ezt meg tudtam volna cáfolni, mégpedig az ikertesómmal, aki nagyon is hasonlított rám
- Hogy gyógyultam meg ilyen gyorsan? Vagy kómában voltam? – értetlenkedtem
- Körülbelül 2-3 napja történt a baleset, és nagyon gyorsan átváltoztál, de a legfurább a dologban, mégis a szemed.
- Micsoda? Átváltoztam? Mivé? És mi van a szememmel? – ezernyi kérdés
árasztotta el az agyam, de az égés a torkomban egyre jobban zavart és nem tudtam koncentrálni – fáj a torkom – ennyit bírtam kinyögni. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy tűnjön el a fájdalom.
Úgy éreztem magam, mint amikor télen megfáztam, és anyukámnak panaszkodtam, hogy fáj a torkom. Elvitt az orvoshoz, kaptam gyógyszert, és egy hét múlva semmi bajom sem volt. Csak, hogy nem volt itt az anyukám, és nem ugyanaz a fájdalom volt, mint a náthánál.
- Elmegyünk vadászni – erről apa jutott eszembe. Ő járt a barátaival vadászni, mindig is elleneztem ezt a tevékenységét, tekintve, hogy vegetáriánus vagyok.
- Nem vadászom, vegetáriánus vagyok – Eleazar arca, megrándult erre a kijelentésre, de utána rendezte arcvonásait.
- Nem hiszem, hogy ugyanarra a vadászatra gondolunk, de ezt most megváltoztatjuk – elég elszántnak tűnt, és kezet nyújtott nekem – gyere, menjünk
- Én nem vadászom, és nem is fogok – elég makacs vagyok, de az biztos, hogy nem fogok állatokat ölni a kedvéért
- Ha nem jössz velem, akkor a torkod még jobban fog kaparni – ezt nem értettem. Miért kaparna kevésbé a torkom a vadászattól? Mondjuk elég meggondolandó volt a dolog, mert már kínzott a fájdalom.
- Jól van, de én biztos nem lövök le senkit és semmit sem – ez volt a feltételem a vadászathoz, mondjuk nem hiszem, hogy végig tudom nézni, ahogy megöl Eleazar egy állatot.
- Ebben biztos vagyok, hogy nem fog megtörténni – mosolygott rám, és ez megint megzavart, de már húzott is magával
- Nem kell puska vagy valami? – most már valóban nevetett rajtam. Lecövekeltem az ajtóban, és durcásan néztem rá
- Bocsánat, csak még nem tudod miről van szó, mondjuk ez az én hibám, de majd meglátod – kezdett noszogatni, hogy moccanjak már meg, de én még mindig mozdulatlanul álltam.
- Akkor magyarázd el most –kérleltem
- Miután visszaértünk, elmondok mindent
Hittem neki, és elindultam utána. Kiértünk a házból, és újból elképedtem a látványon. Sosem láttam ilyen gyönyörűnek a természetet. Rengeteg szín, még így alkonyatkor is. Csodálatos volt. Az erdőben voltunk. Körülöttem csak fák voltak, és a ház, amiben eddig tartózkodtunk. Kívülről hasonlított egy kúriára, amit felújítottak. Csak ezt nem tudtam elképzelni, hogy ki akart régen ide építeni, egy ilyen nagy házat. Nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas. Három emeletes volt, krémszínű falakkal, és bonyolult domborművekkel az ablak körül. Az ajtó felett két angyal nézett le ránk, olyanok amilyenek, a középkori freskókon vannak a templomokban. Rövid göndör hajjal és szárnyakkal. A színek már kifakultak a freskón, de így is lenyűgöző látványt nyújtott.
Eközben Eleazar lassan sétált az erdő sűrűjébe, a semmibe „vadászni”.
- Hova mész? – kérdeztem – azt hittem kocsival megyünk – újból csak kacagott rajtam
- Dehogyis. Nekem nincs autóm. Futunk, úgy sokkal gyorsabb – kigúvadtak a szemeim. Sosem szerettem futni, és nem is tudtam gyorsan futni
- Én nem tudok futni – mondtam halkan
- Most már tudsz, és ilyen szemekkel szerintem nem is kell majd sokat kergetőznöd. Inkább felajánlják magukat. – mosolygott ismét, de már nem úgy, mint korábban, most inkább bíztatóan mosolygott – csak bízz magadban. Sikerülni fog, és úgy gondolom, hogy még fiatal is vagy, ezért még le is előzöl engem.
Visszamosolyogtam rá, de nem hittem neki. Nem tudtam milyen távot fogunk megtenni, és abban is biztos voltam, hogy ha nem bírok futni, akkor a hátán vitetem majd magam, hiszen ő akarta, hogy fussak, és figyelmeztettem is, hogy nem tudok.
Elindultam, a lábam szinte nem érintette a földet. Megijedtem a saját gyorsaságomtól. Az erdőben lévő fák csak elsuhantak mellettem, de mégis tisztán láttam mindent. Az apró állatokat, amik az erdőben megbújtak, és a fákon, bokrokon lévő minden levelet, mégsem álltam meg. Élveztem a sebességet. Ilyen gyorsan még sose mentem, még autóval sem. Egy pillanatra megtorpantam. Annyira ismerős volt az erdő, ritkábban nőttek a fák, és akkor megláttam a milliónyi üvegszilánkot a földön. Ezernyi emlék rohamozta meg az agyam, főleg az ikertestvéremet hiányoltam. Nem tudtam, hol van, és mi történt vele. Hátrafordultam, mert úgy gondoltam, hogy Eleazar utánam jött. Nem tévedtem. Fürkésző tekintetét nem értettem, de most sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott.
- Hol van a testvérem? – kérdeztem szomorúan, mert már nagyon hiányzott a közelsége, a jelenléte, úgy egész maga. Nem tudtam volna elképzelni nélküle egy hetet.
- Nem tudtam, hogy a testvéred, de őt már nem tudtam megmenteni, mert jött a mentő. Sajnálom. – szinte el is hittem neki, de nem voltam képes elhinni, hogy meghalt volna a testvérem. NEM! Az nem lehet! Életben kell lennie! Érzem. A szemem szúrt, de könnyek nem jöttek belőle.
- Ne sajnálj semmit. Tudom, hogy életben van – mondtam határozottan, és inkább magamnak bizonygattam, minthogy neki –meg fogom találni.
- Nagyon súlyosak voltak mindkettőtök sérülései, nem hiszem, hogy…- nem vártam meg a válaszának a végét, inkább futásnak eredtem, és addig meg sem álltam, amíg valami olyan illat férkőzött a tudatomba, amit sehonnan sem tudtam kizárni. Beterítette az egész agyamat ez az illat, és egyre közelebbről éreztem.
Imádlak, hogy elolvastad. remélem megtartod ezt a jó szokásodat és méskor is elolvasod :Dés írhatnál is valami véleményt, vagy netán ötletet is...hogy mit szeretnél vagy mindegy..csak szeretnék visszajelzéseket, hogy van-e értelme írni, vagy nincs
pusziii mindenki K.
Nem hallottam szívem dobogását. Meghaltam. Csak ezt tudtam elképzelni. Már vártam, hogy történjen valami, hogy elmenjek a túlvilágra, de nem történt semmi. Pedig mindig azt meséli mindenki, aki közel volt a halálhoz, hogy egy végtelen hosszúságú alagúton megy a fény felé. Nálam ez nem történt meg. Csak feküdtem és próbáltam mélyeket lélegezni, hogy megnyugodjak, de olyan érzés volt, mintha a tüdőmbe beáramló oxigént egyáltalán nem használnám fel. Az apró porszemek ki-be áramlottak a lélegzeteimmel. A torkomban lévő égés viszont nagyon zavart. Az nem volt annyira ártalmatlan, mint a levegőben lévő porszemek. Egyre sürgetőbben kapart, mintha meg lennék fázva, és a rosszízű köptető enyhítené. Csak kisebb koromban is utáltam ezeket a szirupokat, úgyhogy inkább égjen csak a torkom.
Egyszemélyes beszélgetésemet megtörte egy ismerős hang.
- Nagyon jól sikerültél. Meglehetősen gyönyörű vagy – mondta a hang, aminek a tulajdonosára nem emlékeztem – emlékszel, én vagyok Eleazar – ettől a névtől a helyére kattant minden. Emlékeztem a balesetre és a szörnyű fájdalomra. Azt hittem, hogy meghaltam, vagy mégse? Most élek? Vagy meghaltam? Nem, ez biztos, hogy a valóság. Kinyitottam a szemem, és Eleazar hajolt fölém felfelé gördülő ajkakkal. Korábban nem láttam, hogy ilyen gyönyörű lett volna, semmi komorságot nem láttam most a kifejezésében, inkább büszke volt és vidám. A látásomat, mintha kicserélték volna. Sosem láttam ennyire aprólékosan a falon lévő repedéseket, még közelről sem. Most pedig több méteres távolságból is látom a felpattant festéket a plafonon. Pár másodpercig még gyönyörködtem a körülöttem lévő dolgok új kinézetében, eközben Eleazar végig engem pásztázott a szemeivel. Furcsa érzés volt, egyenesen szúrt a tekintete. Erről eszembe jutott a fájdalom, amit korábban éreztem, de már nyoma se volt. Felemeltem a bal kezemet és egyetlen heget sem találtam a kezemen. A bőröm hófehér volt, és tökéletes. Egyetlen karcolás, horzsolás sem volt sehol. Várjunk csak, ilyen sokáig nem voltam eszméletemnél, hogy begyógyultak a sebeim? Vagy kómába estem, de akkor, hogy ébredhettem fel? Eleazar még mindig engem bámult, ez már kicsit zavart.
- Mi történt? – hangomat, mintha kicserélték volna, de tetszett. Biztosan jobb volt, mint a régi…
- Autóbalesetet szenvedtél, nagyon súlyosak voltak a sérüléseid, ezért cselekednem kellett. Hozzád hasonlót még sosem láttam – mondta, de én ezt meg tudtam volna cáfolni, mégpedig az ikertesómmal, aki nagyon is hasonlított rám
- Hogy gyógyultam meg ilyen gyorsan? Vagy kómában voltam? – értetlenkedtem
- Körülbelül 2-3 napja történt a baleset, és nagyon gyorsan átváltoztál, de a legfurább a dologban, mégis a szemed.
- Micsoda? Átváltoztam? Mivé? És mi van a szememmel? – ezernyi kérdés
árasztotta el az agyam, de az égés a torkomban egyre jobban zavart és nem tudtam koncentrálni – fáj a torkom – ennyit bírtam kinyögni. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy tűnjön el a fájdalom.
Úgy éreztem magam, mint amikor télen megfáztam, és anyukámnak panaszkodtam, hogy fáj a torkom. Elvitt az orvoshoz, kaptam gyógyszert, és egy hét múlva semmi bajom sem volt. Csak, hogy nem volt itt az anyukám, és nem ugyanaz a fájdalom volt, mint a náthánál.
- Elmegyünk vadászni – erről apa jutott eszembe. Ő járt a barátaival vadászni, mindig is elleneztem ezt a tevékenységét, tekintve, hogy vegetáriánus vagyok.
- Nem vadászom, vegetáriánus vagyok – Eleazar arca, megrándult erre a kijelentésre, de utána rendezte arcvonásait.
- Nem hiszem, hogy ugyanarra a vadászatra gondolunk, de ezt most megváltoztatjuk – elég elszántnak tűnt, és kezet nyújtott nekem – gyere, menjünk
- Én nem vadászom, és nem is fogok – elég makacs vagyok, de az biztos, hogy nem fogok állatokat ölni a kedvéért
- Ha nem jössz velem, akkor a torkod még jobban fog kaparni – ezt nem értettem. Miért kaparna kevésbé a torkom a vadászattól? Mondjuk elég meggondolandó volt a dolog, mert már kínzott a fájdalom.
- Jól van, de én biztos nem lövök le senkit és semmit sem – ez volt a feltételem a vadászathoz, mondjuk nem hiszem, hogy végig tudom nézni, ahogy megöl Eleazar egy állatot.
- Ebben biztos vagyok, hogy nem fog megtörténni – mosolygott rám, és ez megint megzavart, de már húzott is magával
- Nem kell puska vagy valami? – most már valóban nevetett rajtam. Lecövekeltem az ajtóban, és durcásan néztem rá
- Bocsánat, csak még nem tudod miről van szó, mondjuk ez az én hibám, de majd meglátod – kezdett noszogatni, hogy moccanjak már meg, de én még mindig mozdulatlanul álltam.
- Akkor magyarázd el most –kérleltem
- Miután visszaértünk, elmondok mindent
Hittem neki, és elindultam utána. Kiértünk a házból, és újból elképedtem a látványon. Sosem láttam ilyen gyönyörűnek a természetet. Rengeteg szín, még így alkonyatkor is. Csodálatos volt. Az erdőben voltunk. Körülöttem csak fák voltak, és a ház, amiben eddig tartózkodtunk. Kívülről hasonlított egy kúriára, amit felújítottak. Csak ezt nem tudtam elképzelni, hogy ki akart régen ide építeni, egy ilyen nagy házat. Nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas. Három emeletes volt, krémszínű falakkal, és bonyolult domborművekkel az ablak körül. Az ajtó felett két angyal nézett le ránk, olyanok amilyenek, a középkori freskókon vannak a templomokban. Rövid göndör hajjal és szárnyakkal. A színek már kifakultak a freskón, de így is lenyűgöző látványt nyújtott.
Eközben Eleazar lassan sétált az erdő sűrűjébe, a semmibe „vadászni”.
- Hova mész? – kérdeztem – azt hittem kocsival megyünk – újból csak kacagott rajtam
- Dehogyis. Nekem nincs autóm. Futunk, úgy sokkal gyorsabb – kigúvadtak a szemeim. Sosem szerettem futni, és nem is tudtam gyorsan futni
- Én nem tudok futni – mondtam halkan
- Most már tudsz, és ilyen szemekkel szerintem nem is kell majd sokat kergetőznöd. Inkább felajánlják magukat. – mosolygott ismét, de már nem úgy, mint korábban, most inkább bíztatóan mosolygott – csak bízz magadban. Sikerülni fog, és úgy gondolom, hogy még fiatal is vagy, ezért még le is előzöl engem.
Visszamosolyogtam rá, de nem hittem neki. Nem tudtam milyen távot fogunk megtenni, és abban is biztos voltam, hogy ha nem bírok futni, akkor a hátán vitetem majd magam, hiszen ő akarta, hogy fussak, és figyelmeztettem is, hogy nem tudok.
Elindultam, a lábam szinte nem érintette a földet. Megijedtem a saját gyorsaságomtól. Az erdőben lévő fák csak elsuhantak mellettem, de mégis tisztán láttam mindent. Az apró állatokat, amik az erdőben megbújtak, és a fákon, bokrokon lévő minden levelet, mégsem álltam meg. Élveztem a sebességet. Ilyen gyorsan még sose mentem, még autóval sem. Egy pillanatra megtorpantam. Annyira ismerős volt az erdő, ritkábban nőttek a fák, és akkor megláttam a milliónyi üvegszilánkot a földön. Ezernyi emlék rohamozta meg az agyam, főleg az ikertestvéremet hiányoltam. Nem tudtam, hol van, és mi történt vele. Hátrafordultam, mert úgy gondoltam, hogy Eleazar utánam jött. Nem tévedtem. Fürkésző tekintetét nem értettem, de most sokkal fontosabb dolog foglalkoztatott.
- Hol van a testvérem? – kérdeztem szomorúan, mert már nagyon hiányzott a közelsége, a jelenléte, úgy egész maga. Nem tudtam volna elképzelni nélküle egy hetet.
- Nem tudtam, hogy a testvéred, de őt már nem tudtam megmenteni, mert jött a mentő. Sajnálom. – szinte el is hittem neki, de nem voltam képes elhinni, hogy meghalt volna a testvérem. NEM! Az nem lehet! Életben kell lennie! Érzem. A szemem szúrt, de könnyek nem jöttek belőle.
- Ne sajnálj semmit. Tudom, hogy életben van – mondtam határozottan, és inkább magamnak bizonygattam, minthogy neki –meg fogom találni.
- Nagyon súlyosak voltak mindkettőtök sérülései, nem hiszem, hogy…- nem vártam meg a válaszának a végét, inkább futásnak eredtem, és addig meg sem álltam, amíg valami olyan illat férkőzött a tudatomba, amit sehonnan sem tudtam kizárni. Beterítette az egész agyamat ez az illat, és egyre közelebbről éreztem.
Imádlak, hogy elolvastad. remélem megtartod ezt a jó szokásodat és méskor is elolvasod :Dés írhatnál is valami véleményt, vagy netán ötletet is...hogy mit szeretnél vagy mindegy..csak szeretnék visszajelzéseket, hogy van-e értelme írni, vagy nincs
pusziii mindenki K.
2009. szeptember 8., kedd
4. fejezet - Az átváltozás
Ettől a névtől nem érzetem jobban magam, nem fájt kevésbé egyik sebem se, de legalább tudtam, hogy hívják. Azonban arra még mindig nem derült fény, hogy mire készül velem. Azt a lehetőséget már rég feladtam, hogy elmeneküljek. Különben se jutnék messzire. Inkább vártam a halált, ami jelen esetben elég valószínűnek tűnt ezzel a piros szemű lénnyel a közelembe.
Rápillantottam, de csak annyit lehetett kivenni az arckifejezéséből, hogy valamin töpreng. Biztos voltam benne, hogy rajtam gondolkodik és nem azon, hogy melyik ruha volt rajta egy hete ilyenkor. Én meg csak bambán bámultam. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Kicsit szédültem és fájt a fejem is. Éreztem, hogy közeledek az ájulás széléhez, de próbáltam figyelni, mégis mit csinál Eleazar – mint már megtudtam. Ekkor hirtelen rám emelte tekintetét.
- Pár nap múlva mindent elmagyarázok, hidd el jobb lesz így – mondta nekem és már majdnem el is hittem. Eléggé meggyőzően tud beszélni, de minek várunk még pár napot? Mi van akkor, ha súlyosabbak a sérüléseim, mint látszanak? Egyáltalán mi van, ha meghalok? – kezdtem teljesen bepánikolni belső monológomtól, de Eleazar ebből csak annyit vett észre, hogy néha összehúzom a szemöldököm, és sírós szemekkel nézek rá.
- Szerintem ne húzzuk az időt, a végén még meghalsz itt nekem – ezen eléggé meglepődtem. Szóval ő is úgy hiszi, hogy nemsokára meghalok. Mondhatom, nagyon bíztató.
Ismét közelített a nyakamhoz én meg próbáltam távolabb kerülni arcától, de a kanapé sarkába szorított. Nem tudtam menekülni, éreztem leheletét a nyakamnál. Egy nagyot nyelt, és megtorpant. Egy másodpercig időzött, aztán újból közeledett. Elérkezett a nyakamhoz. Rászorította száját arra a testrészemre, amelyre mindenféleképpen szükségem volt - hogy összetartsa a fejemet a testemmel - ha ki akarok innen jutni valaha az életbe, de megdermedtem. Nem mertem mozdulni, levegőt is elfelejtettem venni. Ekkor éles fogaival beleharapott a nyakamba. Csak egy szúrást éreztem, de belül, a szúrás mentén, mintha savat vezettek volna a bőröm alá. Égetett, próbáltam sikoltozni, de nyögések lettek belőle. Vergődtem a kanapén, és nem láttam semmit. Tudtam, hogy ezt a fájdalmat már nem bírom ki. Behunytam a szemem és többé nem nyitottam ki. Zuhantam a sötétségbe, ahonnan már nincs visszaút. Túlestem azon a vékony határon, amikor még úgy érzi az ember, hogy minden rendben van, és semmi problémája nem lehet, és azon, hogy minden rossz lesz. Éreztem, hogy az utóbbiban vagyok. Nem éreztem már semmi hajlandóságot, hogy harcoljak az égető fájdalom ellen, vagy próbáljam kinyitni a szemem. Hagytam magam sodródni a sötét árral, ami egyre lejjebb húzott a feketeségbe.
Ekkor eszembe jutott az ikertestvérem, Hanna. Már csak miatta is érdemes lenne élnem, és persze ott vannak a szüleim is. Értük képes lennék élni és harcolni, de az égés egyre rosszabb volt. Már nem csak a nyakam tájékán égetett, hanem kihatott a kezeimbe is. Nem tudtam, mi okozza ezt a fájdalmat, de abban biztos voltam, hogy nem dobott bele Eleazar a kandallójába ez nem azaz érzés volt mikor véletlenül megégettem magam a serpenyő szélével, vagy a kezem a gyertya fölé raktam. Nem, ez teljesen más volt. Sokkal fájdalmasabb. Nagyon ideges lettem amiért ezt tette velem. Soha többé nem találkozhatok a nővéremmel, se senkivel. Itt fogok elégni elevenen a szeme láttára, ha egyáltalán itt van.
Tényleg.Hol van Eleazar? Itt van mellettem? Vagy hagy itt meghalni?
Nem tudtam kinyitni a szemem, úgyhogy inkább hagytam a dolgot. Inkább kitapogatom, hogy hol van. A jobb kezemet nem tudtam felemelni, pedig korábban még ment.
Az égés elérte a mellkasomat. A szívem hevesen vert, próbált küzdeni az égés ellen, de tudtam, hogy nem győzedelmeskedhet olyan valami ellen, ami ilyen gyorsan terjed.
Visszaemlékeztem a tizedik születésnapi bulinkra. Akkor játszottunk, ilyet, hogy volt egy fogó, akinek bekötöttük a szemét, és el kellett kapnia a többieket. Csak az nem volt ennyire fájdalmas.
Megpróbáltam kizárni a szörnyű égést több, kevesebb sikerrel, és inkább a körülöttem lévő zajokra figyeltem.
Hallottam egy ember szuszogását, de szívdobogást nem. Ez eléggé megrémisztett, mert vagy képzelődök, és nincs mellettem senki, vagy az a valaki – aki, biztos voltam benne, hogy Eleazar – nem él. Inkább bíztam volna az előbbi feltételezésemet, de ekkor meghallottam magam mellől egy póló suhogását. Várjunk csak, nekem sose volt ennyire jó a hallásom. Nem létezik, hogy én meghalljam, ahogy valaki felemeli a kezét. Már kezdtem képzelődni, de ismét hasonló hangot hallottam, és tudtam, hogy nem őrültem meg. Inkább csak túl jól sikerült kizárnom a fájdalmat és felerősödött a hallásom. Igen, ez sokkal biztosabb. Most legalább már tudtam, hogy Eleazar nem hagyott itt.
Az égés a gyomromhoz közelített, és nem tudtam mióta égek elevenen ezen az átkozott kanapén. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Lehet, hogy még csak pár perce, de lehet, hogy már több órája itt vonaglok.
Egy idő után Eleazar sejtéseim szerint felállt és becsapta maga mögött a bejárati ajtót, egy hűvös fuvallatot maga után hagyva. Nyöszörögtem, hogy ne menjen el, de meg se torpant. Itt maradtam egyedül meghalni, és nem tudtam, hogy mennyi időm van még hátra.
Úgy döntöttem, hogy elkezdem számolni az időt másodpercekben, hogy legalább tudjak mihez viszonyítani.
Huszonötezer – hétszáztizenhét másodperc múlva belépett valaki az ajtón. Sejtettem, hogy Eleazar az, mivel a szellővel érkezett egy illat is, ami felerősödött, de tudtam, hogy már éreztem korábban.
Odasuhant mellém, és leült.
- Szépen gyógyulsz - mondta elégedetten, mintha egy beteget látogatna meg az orvosa, viszont én kételkedtem benne, hogy gyógyulok mivel egyre jobban sajgott néhány testrészem. Mondjuk én, nem látom magam kívülről, de nem tudtam benne teljesen megbízni.
- Ilyen gyorsan még senkit nem láttam átalakulni, pedig elég sokat láttam már – jól esett ez az elismerés, bár nem tudtam mire érti – ha ilyen gyorsan hat a méreg, akkor már nincs sok hátra. Tudtam, hogy különleges leszel – mégis milyen méreg van bennem? Viszont az elég bíztató dolog, hogy mindjárt vége ennek a szörnyűségnek.
Az égés már az egész testemben szétterjedt, és Eleazar megint itt hagyott egymagamban.
Nyolcvanhatezer – négyszáz másodperc múlva megint visszatért. Eközben az égésnek a karjaimban és a lábaimban már nyoma se volt. Mikor odaárt hozzám, a kezeimet már tudtam mozgatni, és megragadtam a kezét. Felszisszent. Ezt a reakcióját nem értettem. Miért szisszen fel, hiszen csak megfogtam a karját. Nem fájhat az annyira.
- Most nagyon erős vagy, de ígérem mindjárt vége, és akkor megtudsz mindent – próbált megnyugtatni
Kinyitottam a szám, de nem mertem megszólalni, mivel azt hittem csak egy sikoly lesz belőle, de egy próbát megért.
- Még mennyi? – hörögtem, de értette
- A szívverésedből ítélve már csak egy negyed óra – magamba temetkeztem és elkezdtem számolni.
A tizenkettedik perc után a szívem gyorsabban kezdett verni, pedig eddig is eléggé gyorsan vert, de most már azt hittem kiugrik a mellkasomból.
- Már csak körülbelül egy perc – mondta, és a szívem hihetetlen sebességgel vert, és éreztem, hogy közeledik a halálom. Ezt csak sejteni tudtam, mivel Eleazar azt mondta, hogy jobban vagyok, belülről mégis azt éreztem, hogy meghalok.A szívem még egy utolsót vert és vége volt az életemnek.
Először is köszíí, hogy egyáltalán elovastad eddig^^és ha kérhetnék kritikákat??megdobálnátok vele??xD könyíííí komit *szépennézek*
puszii mindenkinek L.
ui: ha valaki nen meri ide írni a véleméynét az akkor írjon a-mailt :D
Rápillantottam, de csak annyit lehetett kivenni az arckifejezéséből, hogy valamin töpreng. Biztos voltam benne, hogy rajtam gondolkodik és nem azon, hogy melyik ruha volt rajta egy hete ilyenkor. Én meg csak bambán bámultam. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Kicsit szédültem és fájt a fejem is. Éreztem, hogy közeledek az ájulás széléhez, de próbáltam figyelni, mégis mit csinál Eleazar – mint már megtudtam. Ekkor hirtelen rám emelte tekintetét.
- Pár nap múlva mindent elmagyarázok, hidd el jobb lesz így – mondta nekem és már majdnem el is hittem. Eléggé meggyőzően tud beszélni, de minek várunk még pár napot? Mi van akkor, ha súlyosabbak a sérüléseim, mint látszanak? Egyáltalán mi van, ha meghalok? – kezdtem teljesen bepánikolni belső monológomtól, de Eleazar ebből csak annyit vett észre, hogy néha összehúzom a szemöldököm, és sírós szemekkel nézek rá.
- Szerintem ne húzzuk az időt, a végén még meghalsz itt nekem – ezen eléggé meglepődtem. Szóval ő is úgy hiszi, hogy nemsokára meghalok. Mondhatom, nagyon bíztató.
Ismét közelített a nyakamhoz én meg próbáltam távolabb kerülni arcától, de a kanapé sarkába szorított. Nem tudtam menekülni, éreztem leheletét a nyakamnál. Egy nagyot nyelt, és megtorpant. Egy másodpercig időzött, aztán újból közeledett. Elérkezett a nyakamhoz. Rászorította száját arra a testrészemre, amelyre mindenféleképpen szükségem volt - hogy összetartsa a fejemet a testemmel - ha ki akarok innen jutni valaha az életbe, de megdermedtem. Nem mertem mozdulni, levegőt is elfelejtettem venni. Ekkor éles fogaival beleharapott a nyakamba. Csak egy szúrást éreztem, de belül, a szúrás mentén, mintha savat vezettek volna a bőröm alá. Égetett, próbáltam sikoltozni, de nyögések lettek belőle. Vergődtem a kanapén, és nem láttam semmit. Tudtam, hogy ezt a fájdalmat már nem bírom ki. Behunytam a szemem és többé nem nyitottam ki. Zuhantam a sötétségbe, ahonnan már nincs visszaút. Túlestem azon a vékony határon, amikor még úgy érzi az ember, hogy minden rendben van, és semmi problémája nem lehet, és azon, hogy minden rossz lesz. Éreztem, hogy az utóbbiban vagyok. Nem éreztem már semmi hajlandóságot, hogy harcoljak az égető fájdalom ellen, vagy próbáljam kinyitni a szemem. Hagytam magam sodródni a sötét árral, ami egyre lejjebb húzott a feketeségbe.
Ekkor eszembe jutott az ikertestvérem, Hanna. Már csak miatta is érdemes lenne élnem, és persze ott vannak a szüleim is. Értük képes lennék élni és harcolni, de az égés egyre rosszabb volt. Már nem csak a nyakam tájékán égetett, hanem kihatott a kezeimbe is. Nem tudtam, mi okozza ezt a fájdalmat, de abban biztos voltam, hogy nem dobott bele Eleazar a kandallójába ez nem azaz érzés volt mikor véletlenül megégettem magam a serpenyő szélével, vagy a kezem a gyertya fölé raktam. Nem, ez teljesen más volt. Sokkal fájdalmasabb. Nagyon ideges lettem amiért ezt tette velem. Soha többé nem találkozhatok a nővéremmel, se senkivel. Itt fogok elégni elevenen a szeme láttára, ha egyáltalán itt van.
Tényleg.Hol van Eleazar? Itt van mellettem? Vagy hagy itt meghalni?
Nem tudtam kinyitni a szemem, úgyhogy inkább hagytam a dolgot. Inkább kitapogatom, hogy hol van. A jobb kezemet nem tudtam felemelni, pedig korábban még ment.
Az égés elérte a mellkasomat. A szívem hevesen vert, próbált küzdeni az égés ellen, de tudtam, hogy nem győzedelmeskedhet olyan valami ellen, ami ilyen gyorsan terjed.
Visszaemlékeztem a tizedik születésnapi bulinkra. Akkor játszottunk, ilyet, hogy volt egy fogó, akinek bekötöttük a szemét, és el kellett kapnia a többieket. Csak az nem volt ennyire fájdalmas.
Megpróbáltam kizárni a szörnyű égést több, kevesebb sikerrel, és inkább a körülöttem lévő zajokra figyeltem.
Hallottam egy ember szuszogását, de szívdobogást nem. Ez eléggé megrémisztett, mert vagy képzelődök, és nincs mellettem senki, vagy az a valaki – aki, biztos voltam benne, hogy Eleazar – nem él. Inkább bíztam volna az előbbi feltételezésemet, de ekkor meghallottam magam mellől egy póló suhogását. Várjunk csak, nekem sose volt ennyire jó a hallásom. Nem létezik, hogy én meghalljam, ahogy valaki felemeli a kezét. Már kezdtem képzelődni, de ismét hasonló hangot hallottam, és tudtam, hogy nem őrültem meg. Inkább csak túl jól sikerült kizárnom a fájdalmat és felerősödött a hallásom. Igen, ez sokkal biztosabb. Most legalább már tudtam, hogy Eleazar nem hagyott itt.
Az égés a gyomromhoz közelített, és nem tudtam mióta égek elevenen ezen az átkozott kanapén. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Lehet, hogy még csak pár perce, de lehet, hogy már több órája itt vonaglok.
Egy idő után Eleazar sejtéseim szerint felállt és becsapta maga mögött a bejárati ajtót, egy hűvös fuvallatot maga után hagyva. Nyöszörögtem, hogy ne menjen el, de meg se torpant. Itt maradtam egyedül meghalni, és nem tudtam, hogy mennyi időm van még hátra.
Úgy döntöttem, hogy elkezdem számolni az időt másodpercekben, hogy legalább tudjak mihez viszonyítani.
Huszonötezer – hétszáztizenhét másodperc múlva belépett valaki az ajtón. Sejtettem, hogy Eleazar az, mivel a szellővel érkezett egy illat is, ami felerősödött, de tudtam, hogy már éreztem korábban.
Odasuhant mellém, és leült.
- Szépen gyógyulsz - mondta elégedetten, mintha egy beteget látogatna meg az orvosa, viszont én kételkedtem benne, hogy gyógyulok mivel egyre jobban sajgott néhány testrészem. Mondjuk én, nem látom magam kívülről, de nem tudtam benne teljesen megbízni.
- Ilyen gyorsan még senkit nem láttam átalakulni, pedig elég sokat láttam már – jól esett ez az elismerés, bár nem tudtam mire érti – ha ilyen gyorsan hat a méreg, akkor már nincs sok hátra. Tudtam, hogy különleges leszel – mégis milyen méreg van bennem? Viszont az elég bíztató dolog, hogy mindjárt vége ennek a szörnyűségnek.
Az égés már az egész testemben szétterjedt, és Eleazar megint itt hagyott egymagamban.
Nyolcvanhatezer – négyszáz másodperc múlva megint visszatért. Eközben az égésnek a karjaimban és a lábaimban már nyoma se volt. Mikor odaárt hozzám, a kezeimet már tudtam mozgatni, és megragadtam a kezét. Felszisszent. Ezt a reakcióját nem értettem. Miért szisszen fel, hiszen csak megfogtam a karját. Nem fájhat az annyira.
- Most nagyon erős vagy, de ígérem mindjárt vége, és akkor megtudsz mindent – próbált megnyugtatni
Kinyitottam a szám, de nem mertem megszólalni, mivel azt hittem csak egy sikoly lesz belőle, de egy próbát megért.
- Még mennyi? – hörögtem, de értette
- A szívverésedből ítélve már csak egy negyed óra – magamba temetkeztem és elkezdtem számolni.
A tizenkettedik perc után a szívem gyorsabban kezdett verni, pedig eddig is eléggé gyorsan vert, de most már azt hittem kiugrik a mellkasomból.
- Már csak körülbelül egy perc – mondta, és a szívem hihetetlen sebességgel vert, és éreztem, hogy közeledik a halálom. Ezt csak sejteni tudtam, mivel Eleazar azt mondta, hogy jobban vagyok, belülről mégis azt éreztem, hogy meghalok.A szívem még egy utolsót vert és vége volt az életemnek.
Először is köszíí, hogy egyáltalán elovastad eddig^^és ha kérhetnék kritikákat??megdobálnátok vele??xD könyíííí komit *szépennézek*
puszii mindenkinek L.
ui: ha valaki nen meri ide írni a véleméynét az akkor írjon a-mailt :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
