Szijasztok^^
Utálom, hogy mindig azzal kezdem, hogy sajnálom, úyhogy most inkább bosszankodok, hogy miért vagyok ilyen lusti :D na, de ez titeket de nem érdekel...
itt a rész:
Nem tudom mióta álltam a repülőtér előtt teljes mozdulatlanságban, levegőt kapkodva, de egy idő után az eső megjelenésével egy kéz nehezedett vállamra a kövér esőcseppek mellett.
- Indulhatunk? – csak bólintottam
Eleazar ugyanazt a tervet követte, mint a repülőtér felé. A külvárosig taxival mentünk, amiben legalább le lehetett húzni az ablakot, nem csak az én szerencsémre.
Az út végén Eleazar kifizette a sofőrt, aki meglepetten figyelte, hogy a semmi közepén kiszállunk a kocsiból, biztos azt hitte, hogy Eleazar valamiféle zaklató, de megkapta fizetségét így nyugodt szívvel távozott.
- Innen már csak pár perc, ha nagyon sietünk, de nem léphetsz ki az erdőből.
- Jó, de ott fogsz velem maradni? – kérdeztem tőle reménykedve, hogy nem kell megint teljesen új emberekkel – helyesebben vámpírokkal - élnem. Habár ez alatt a rövid idő alatt nem kötöttem szorosabb kapcsolatot Eleazarral, de mégis ragaszkodtam hozzá.
- Miért? Baj lenne? – kérdezte mosolyogva
- Dehogy is. Épp ellenkezőleg, örülnék, ha nem kéne megint egyedül lennem. – vallottam be őszintén
- Vanda, nem leszel egyedül, bízz bennem. Hidd el nekem, hogy be fogsz illeszkedni közéjük – próbált meggyőzni, és inkább hagytam a témát, mert minél gyorsabban odaérünk, annál hamarabb túleshetünk a dolgon, és végre nem vergődök kétségek közt. – de amúgy meg nem tudom, lehet, hogy maradok egy nagyon keveset – mosolyra húzta száját, nekem pedig egy nagy kő esett le a szívemről
- Jó, akkor indulhatunk. –befutottam az erdőbe, és vártam, hogy elém kerüljön, hogy mutassa az utat.
- Ha megérzel valami finomat, kérlek, ne térj le az utunkról, mert lehetséges, hogy utólag megbánnád – arca komoly maszkot öltött, koránt sem volt már olyan vidám.
Bólogattam, és úgy terveztem, hogy útközben nem veszek levegőt, habár ezt már máskor is eldöntöttem és mégsem sikerült, de egy próbát megér.
Az erdő vasfalként terült el két oldalt, és futva sötétzöld egyveleggé folyt össze. Az időeltolódás miatt itt még csak késő délután volt, alkonyat, az ég vérvörös színben pompázott, és már ettől megszomjaztam, de félre tudtam tenni izgatottságom mellett. A rengetegben csak lábunk alatt felkavart levelek zaját lehetett hallani, amely félelmet keltett bennem. Nem értettem saját reakciómat, hiszen egy vámpír mitől félhet? Számomra a válasz? Bármitől. Nem lennék képes megvédeni magam, de nem ezért van itt Eleazar? Vagyis, nem, nem ezért van itt. Azért van itt, hogy elkísérjen egy újabb félelmetes ragadozóval teli házhoz, és ott hagyjon. De miért foglalkozna velem egyáltalán, ha nem érdekelné, az hogy életben vagyok?
Ezek a kérdések keringtek gondolataimban, mikor a zöld folyosó tágulni kezdett előttem, és láttam egy város gyengén pislákoló fényeit.
Eleazar megállt, előkapta mobilját és tárcsázott. Két kicsöngés után felvette valaki.
- Már itt vagytok? – kérdezte egy férfihang, miután mindketten köszöntették egymást.
- Igen. A város szélénél állunk, nem lesz semmi bökkenő az erdőben? – ezt nem értettem. Milyen bökkenő lehetne egy erdőben? Úttorlasz? Még magamnak is hülyén hangzott szóval inkább meg se kérdezem.
- Inkább gyertek a kórház hátsó parkolójához, mert nem ismerik a lány szagát és abból lehet, hogy probléma lenne. – ki nem ismeri a szagomat? Nekem ez magas. – Tíz perc múlva vége a műszakomnak, de most is el tudok szabadulni, mert csak papírmunkám van, azt pedig máskor elintézem. – olyan érzésem volt, hogy ezt nem teljesen nekünk mondta, inkább hangosan gondolkodott.
- Rendben. – elköszönés után le is rakták a telefont.
Eleazar elindult egy másik irányba, és intett, hogy kövessem. Az erdő szélén lelkemre kötötte, hogy most tényleg ne vegyek levegőt, mert kórház közelében vagyunk, de várjunk, ez a vámpír a kórházból fog kijönni? Egy vámpír a kórházban? És a műszakának a vége? Ott dolgozik? Megkérdezni már nem tudtam levegővétel nélkül, úgyhogy újabb felderítetlen kérdést számolhattam el magamban. Az épület parkolójában csak néhány kocsi állt, de rajtunk kívül senki sem ácsorgott ott a sötétben, a halvány fényben, amelyet a parkoló világítása biztosított, amikor egy szőke férfi lépett ki a kórházból, aki egyből kiszúrt minket a sötétben. Emberi tempóban pont felénk közelített, sejtésem szerint ő volt a mi emberünk – vámpírunk. Amíg áthidalta a köztünk lévő távolságot, félelem lett úrrá rajtam és szégyenszemre, mint egy kisgyerek Eleazar mögé húzódtam.
- Üdvözöllek benneteket - bemutatkozott, de nem válaszolhattam, kivéve, ha megszegem parancsomat, miszerint ne vegyek levegőt. Kérlelően néztem az előttem álló vámpírra, hogy magyarázza meg illetlenségemet.
- Megmondtam neki, hogy ne vegyen levegőt, mert volt egy kis problémánk a repülőn is – mosolygott elnézően átváltoztatóm.
- Értem. Akkor szerintem indulhatunk is. – bökött fejével a fekete Mercedes felé, amelyet megvilágított a parkoló egyik lámpája.
Kikapcsolta a riasztót és beszálltunk az autóba. Eleazar és én a hátsó ülésen foglaltunk helyet, és engedélyezte, hogy lélegezzek.
Egy nagy korty levegő után megtelítette tüdőmet egy édes, csodálatos illat, különböző volt Eleazarétól, de leginkább a napfényhez tudtam volna hasonlítani.
- Szóval, hogy is hívnak? – kérdezte mosolyogva sofőrünk, nem figyelve az utat.
- Vandának hívnak. – mondtam, és csak ekkor pillantottam meg szemeit, melyek a lágy karamella színében pompáztak és egyszerűen kibukott belőlem a kérdés – Neked miért karamellszínű a szemed? Kontaktlencse? – értetlenkedtem, mivel Eleazar kontaktlencséje se volt valami tartós.
- Nem, nem az. Ez a táplálkozásunkat jelzi, hogy mi csak állatokat vérét fogyasztjuk, de arra is kíváncsi lennék, hogy neked miért ilyen kék a szemed. – na ezt én se tudtam.
- Az engem is érdekelne – feleltem vidáman
Kiértünk a városból, és csak az autó fényei világították meg az utat, és kis idő múltán egy keskeny földútra tértünk.
- Itt is vagyunk. – megállt a csodálatos óriási fehér ház előtt, amely fényárban úszott. Hatalmas ablakok, faszínű kerettel díszítették a három emeletes villát, amelyet öreg cédrusfák vettek körül. A kis tisztáson, amelyen a ház nyugodott, erdő vette körül, mögötte pedig egy folyó szelte ketté.
- Gyönyörű ez a ház. – mondtam ámultan, Carlisle pedig csak mosolygott, gondolom nem én voltam az első, aki megdicsérte lakhelyüket, hiszen ilyen ’vityillókba’ filmsztárok élnek.
- A feleségem érdeme. – büszkén és mérhetetlen szerelemmel és tisztelettel ejtette ki, ezeket, a szavakat. Irigylem azt a nőt, akit ennyire szeret valaki.
Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és Carlisle épp indult volna a bejárati ajtó felé, mikor Eleazar megragadta karját és maradásra bírta, hogy lenne vele beszélni valója.
- Vanda nyugodtan menj be, a többiek bent várnak rád – mondta Carlisle a bejárat irányába bökve.
- Rendben. – mondtam, de inkább maradtam volna, hogy halljam a beszélgetést, a másik, hogy egyáltalán nem akartam egyedül szembesülni az itt lakókkal, még, ha olyan kedvesek is, mint Eleazar.
Nem mentek messzire, pont hallottam őket, lassan elindultam háttal, felfelé a lépcsőn az ajtóig.
- De Carlisle, nem tudom mi történt Vandával, pedig már elég sok átváltoztatáson vagyok túl, és most nem tudom mi történt. Körülbelül két napon belül átváltozott, és a szeme színe is érdekes, még sosem láttam ehhez hasonlót.
Miközben Eleazar különbségeimet ecsetelte, felértem az ajtóhoz, háttal, kezemet a kilincsre helyeztem, mikor Eleazar és Carlisle egyszerre felém pillantottak, mögöttem pedig egy hang, amely ezernyi csengőhöz hasonlított, azt visította, hogy: Szia Vanda! Kicsapta az ajtót ezzel ellökve engem.
Az utolsó, amit láttam, két megdöbbent szempár, egy bíborvörös és egy borostyán színű melyek úgy véltem utolsó emlékeim számomra, mert utána minden sötétségbe borult.
Most tényleg megkérdezem...
nehéz komit írni?^o)
annyira kérlek szépen titeket, hogy írjatok, és köszönöm annak aki írt eddig is (Csenci<3)
na pusza mindenkinek....
2010. március 17., szerda
2010. március 2., kedd
Van ilyen betegség?? :O
Sziasztok^^
bocsánat, hogy most nem szolgálhatok fejezettel, de megvan az oka :D
nem fogjátok elhinni, hogy mibajom o.o mert nem is tudtam, hogy van ilyen xD
szemhéjgyulladásom van -.- na hát ezt se gondoltam volna, de mindegy :D ezvan...
nemsokára lesz feji ;) csak várjatok *-* és addig is ha nem túl nagy kérés és szépennézekrátok akkor írtok kommentet??
pusza Bukszi
bocsánat, hogy most nem szolgálhatok fejezettel, de megvan az oka :D
nem fogjátok elhinni, hogy mibajom o.o mert nem is tudtam, hogy van ilyen xD
szemhéjgyulladásom van -.- na hát ezt se gondoltam volna, de mindegy :D ezvan...
nemsokára lesz feji ;) csak várjatok *-* és addig is ha nem túl nagy kérés és szépennézekrátok akkor írtok kommentet??
pusza Bukszi
2010. február 22., hétfő
12. fejezet - Az utazás egy új életbe
Szijasztok
Gondolom, eddig azt hittétek, hogy meghaltam o.o hát énis...xD
annyira sajnálom, hogy mostanában nem írtam, de remélem kárpótollak titeket ezzel a résszel :$
Nyomasztó érzés, hogy nem vehetek levegőt, Eleazar persze gond nélkül elviseli az ezernyi bűnre csábító illatot, melyek sok-sok emberéletbe kerülnének.
Elég unalmas repülőn utazni, ha nem csinálhatsz semmit, pláne, ha levegőt se vehetsz. Kérdem én, mi a legjobb elfoglaltság?
Hallgassuk ki mások beszélgetését. Nem szép dolog és utálom, ha mások kontárkodnak bele a magánügyeimbe, de sajnálom, nincs más lehetőségem.
Kezdetnek, a mögöttem ülő öreg házaspár. Uncsi. Csak alszanak az egész úton és földimogyorót esznek.
Mögöttük a tipikus friss házaspár ül. Kigyúrt hapsi, szőke lánykával, akik már nem bírták türtőztetni magukat, amíg felszállunk.
- Na Mr. Silver? Elkísér engem a mosdóba? – kérdezte a lány csábosan
- Szívem, még fel se szálltunk! – a férj meghökkent, lehet, hogy nem is jól választott? De az is meglepő, hogy nem ugrik be a játékba, és kíséri a lányt gondosan az illemhelyre.
- Jól van akkor ne is számíts rám, amíg le nem szálltunk Amerikában – egyből bedurcázott a lány, ezek szerint ő is meglepődött, vagy bűntudatot szeretne kelteni párjában, én meg csak mosolyogtam magamban, ami az elmúlt hétben nem sokszor akadt, és az a legfurcsább, hogy mások életén milyen jót nevetek, a sajátom, pedig kész katasztrófa.
A légikísérők, elregélték a szokásos ’mit csinálj, ha nem akarsz meghalni’ szlogent, mindenki engedelmesen bekötötte öveit, és a repülő lassan elmozdult alattunk. A kifutópálya repedései egyre sebesebben váltották egymást, amíg egyszer csak a magasba emelkedtünk, és lassan távolodtunk, a biztonságot jelentő földtől, amely inkább az utasok számára biztonságosabb lenne, mint, hogy velem üljenek egy légkörben, de ők ebből semmit sem sejtenek, hogy milyen gyilkosokkal vannak körülvéve. Persze, honnan is tudnák, a szeptember elsejei robbantásról se tudtak az utasok, kivéve azt az egy őrültet, és így érzem most én is magam. Mintha én lennék az őrült, ezen a járaton, aki mindannyiunk testi épségét kockáztatja. Egy kicsit elkalandoztam, nem is tudom mennyi idő telt a repülőbe ülés óta és mióta nem veszek levegőt, de aztán visszatértem az emberek kihallgatásához.
Az utóbbi házaspár mögött sejtésem szerint egy testvérpár ült, mert épp azon vitatkoztak, hogy ki üljön az ablak mellett, miután kikapcsolták a biztonsági öveket. Mintha saját magunkat láttam volna pár évvel ezelőtt a családi nyaraláson. Az ő szüleik is a közelben ültek, és ez eszembe juttatta, hogy soha többé nem lesz alkalmam hasonlóban. Régebben nem becsültem meg azokat a pillanatokat, melyeket családommal tölthettem, de most odaadnám az életemet, hogy egyáltalán halljam a hangjukat, vagy lássam szerető tekintetüket, mely melegséget okoz mellkasomban. Örök jégpáncélba zárt halott szívemet nem olvasztja fel és éleszti újra senki, hogy újra régi életembe térhessek vissza. Mindent megadnék,ha ez a pár hét eltűnne elmémből és ott folytatódni, mikor hazaérek nővéremmel együtt és szüleink forró öleléssel várnak minket, mert úgy hiányoztunk nekik, mi pedig álig várjuk, hogy lássuk őket honvágyunk miatt. De örök honvágyra lettem ítélve, és új életet kell kezdenem, nem tudhatnak rólam szüleim, azt kell hinniük, hogy meghaltam és folytatniuk kell ott, ahol abba hagyták életüket, csak nélkülem. Ott lesz nekik Hanna, aki örökké emlékeztetni fogja őket hasonló vonásainkra és mindig könnyeket fog csalni szemükbe, ha csak meglátják üres szobámat, mely személyem nélkül üresnek hat.
Elmélkedésem közben Eleazar tekintetével engem tüntetett ki, de nem szerettem volna rá pillantani, mert biztos voltam benne, hogy szemeiben ezernyi kérdés kavarog. Ekkor felvillant a piros lámpa, hogy kikapcsolhatjuk öveinket, és gondolataim áttértek arra a napra, amikor egy karmazsinvörös szemű szörnyeteg keresztülsiklott velem az erdőn. Gondolataimat lekötötte, hogy visszaemlékezzek Eleazar íriszére amikor a repülőtéren voltunk, de nem tudtam felidézni, hogy vörösek voltak-e a szemei. Mindig a tűzvörös szempár jutott eszembe, de azért neki se ment el az esze, hogy úgy menjen emberek közé.
Gondolkodás nélkül, szólásra nyitottam a számat mellyel egy jó nagy korty levegő is élettelen tüdőmbe került, és innen minden egy pillanat alatt történt.
Ahogy a csábítóbbnál csábítóbb illatok megrohamozták tudatomat, Eleazar felém fordult merev tekintettel, mert észrevette, hogy megszegtem egyetlen szabályát, és megkaptam kérdésemre a választ csokoládébarna színű kontaktlencséje, mintha elolvadt volna íriszén, felszínre juttatva éhes fekete szemeit. Miközben meghallottam a leghátsó ülésről előre jutó beszélgetést:
- Nagyi, már megint vérzik az orrom, biztos a légnyomás miatt, szólsz a légi kísérőnek? – a vér szó hallatán előtört belőlem egy új énem, mely akkor költözött belém, mikor belülről elégtem, az élet és halál közt egyensúlyoztam. Az élet nyert volna, de a halál csalt és egy olyan életre ítélt, mely során élhetek, de holtan.
Elmémet elborította a vörös köd és torkom alig várta, hogy végigfolyjon rajta az éltető nedű, hogy bevonja nyelőcsövem, mint az édes méz. Felálltam ülésemből, de csuklómon Eleazar karjai vasbilincsként szorítottak vissza a székbe. És tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ez nem te vagy. Nem akarod ezt tenni. Nincs szükséged rá. – hangja halk volt, szavai nem jutottak el tudatomig.
Szavai egy gátba ütköztek, mely mindent kizárt a kisfiú heves szívdobogásán kívül. Az ütemes hangzás mögött Eleazar hangja duruzsolásnak hatott. Úgy éreztem üvegfal van köztünk, egy burok melyben csak én és a kisfiú tartózkodik. Testem hozzáfeszült Eleazaréhoz, minél közelebb akart kerülni a meleg folyadékhoz, hogy kiszívhassa az utolsó cseppig, aztán otthagyni a földön az élettelen, kihűlt testet, mely nem mozog többé. Ez nem én voltam valójában, de mégsem tudtam rajta uralkodni. A vér illata előcsalta ezt a szörnyeteget, hogy pusztítson és kielégítse vágyait, de nem szabad hagynom.
És ekkor a légi kísérő sietett a gyerekhez, ezzel felkavarva a levegőt, és megbolondította belsőmet. Az utasok többsége épp aludt, vagy zenét hallgatott, senkit se érdekelt egy kis orrvérzés, de engem annál inkább.
Képességem erejével, kezem áthatolt az ülés anyagán és egy szempillantás alatt kicsusszantam a két ülés közötti sorra. Az áldozatom pont az ellenkező üléssorban tartózkodott, előre hajtva fejét egy zsebkendőt odatartva orrához. láttam amint az anyag lassan kezd vörös színt felvenni.
Gyorsan megindultam felé vámpírsebességemmel, a többi utas nem is érzékelte egy lágy szellő kivételével helyváltoztatásomat, de Eleazar a másik irányból elém ugrott.
- Vanda, kérlek ezzel mindent elronthatsz. Kérlek ne vegyél levegőt- suttogta fülembe, de nem reagáltam rá – Kérlek, Vanda, hagyd abba. Ha megteszed, nem láthatod a testvéredet soha többé.
Erre a kijelentésre gondolatomba férkőzött Hanna mosolygós arca, és eltűnt a vörös fátyol a szemeim elől. Lélegzésem abbamaradt, tüdőmbe zárva az égető illatot, de elmémben egy szörnyűbb kép látszott, ahogy egyedül zokogok.
Abbahagytam az erőlködést, hogy átjussak az ’élő’ falon és hagytam, hogy Eleazar szó nélkül toljon a repülőn található szűk mosdóhelyiségbe.
- Remélem, hogy nem tűnt fel nekik semmi, ha mégis, akkor meg valamiféle rohamra fogjuk. – mondta Elazar megkönnyebbülten – szeretnél még itt maradni egy picit? –csak hevesen bólogattam, megnyikkanni se mertem – jól van, de csak szólok, hogy nemsokára landolunk, akkor pedig vissza kell majd jönnöd. Bírni fogod? – ugyanaz a reakció, mint az előbb, de most kitágult szemek is társultak hozzá.
Nem is gondoltam volna, hogy szó szerint ilyen gyorsan elröppent ez az út. Ennyire elmélyedtem volna gondolataimban? Lehetséges. Eleazar egy új kontaktlencsét helyezett szemeire, aztán itt hagyott egyedül.
Jéghideg vízzel próbáltam elűzni elmémből az illatot, mely még mindig folytogatott, de tudtam, hogy csak akkor szabadulok meg tőle, ha friss levegőt juttatok tüdőmbe, mely csak akkor lesz lehetséges, mikor már földet értünk.
Ha jól sejtem még pár percig ültem a mosdóban, aztán visszabattyogtam az ülésemhez és az út végéig csendesen ültem kibámulva az ablakon.
Egyre közeledtünk a szabadságomhoz, jól kivehető volt a leszállópálya, két oldalt ki volt világítva. Sikeresen földet értünk és megkezdtük a kiszállást az utaskísérők üdvözöltek minket Seattle-ben. Felvettük csomagjainkat, és alig vártam, hogy kilépjünk a kapukon.
Ha haragszotok rám, akkor is küldhettek kritikát, mert most csillogó szemekkel nézek rátok, és könyörgök egy kis visszajelzésért.
A következő rész nem tudom mikor lesz, de most már próbálom aktivizálni magam :D remélem ti is örültök ennek a hírnek;)
Puszaa Bukszi LLLK.
2010. február 3., szerda
Kreatív blogger ^^
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Először köszönöm szépen Encinek^^ hogy gondolt rám LLL. millió puszi neked:D
http://eveningstar-csencica.blogspot.com/
7 dolog rólam
1. Imádom a vámpíros történeteket... :D (lásd: twilight+ sokegyéb)
2. Csak a Twilight óta olvasok rendszeresen, előtte hallani se akartam könyvekről
3. Film- és sorozatimádó vagyok^^
4. Imádom a ruhákat, divatot, nyüzsgést a várost a bulikat, szeretnék sokat utazni nagyobb koromban :P
5. szeretek rajzolni, írni is csak időm nincs mostanában :S
6. Szeretem a családom, barátaim és velük jól érezni magamat
7. Szeretnék valami maradandót tenni az életben
Akiknek tovább küldöm:
http://nikki-side-by-side.blogspot.com/
http://cassieharrison.freeblog.hu/
http://www.csencica.blogspot.com/
http://jennyedward.blogspot.com/
http://www.sunlight-alice23.blogspot.com/
http://bd-alice23.blogspot.com/
http://eveningstar-csencica.blogspot.com/
csak még egyszer..mert megérdemled^^
köszönöm LLL.
friss nem tudom mikor várható...rengeteg tanulni valóm van :S de amint tudok, jelentkezek, továbbra is várom a kedves olvasókat:D
pusza mindenkinek Bukszi LLLK.
2010. január 14., csütörtök
11. fejezet - vadászat bűntudat nélkül, vagy mégse?
szijasztok^^ az ígért háttereket még nem raktam fel :s de ami késik nem múlik:D azomkívül...bocsi h nem frisseltem...csak félév zárás o.o na de most itt a rész^^
Amikor visszaértem, Eleazar már várt rám, ott ült a nappaliban, mint mindig, ugyanabban a fotelban.
- Na, hogy ment a vadászat? – úgy kérdezte, mint akit tényleg érdekel, és nem csak udvariasságból akar szóval tartani, mondjuk a vadászatnál, ez nem tudom, hogy megy.
- Jól. – nem akartam megsérteni, de semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy öltem meg valamit, úgyhogy elindultam én is a szokásos helyemre, abba a hálószobába, ahol a cuccaimat hagytam, amiket vett nekem.
- Várj egy picit. Látom, nem akarsz erről beszélni, akkor hagyjuk, de nemsokára indulunk, mert már nem volt hely a hajnali járatokra. Fél óra múlva indulásra készen legyél, úgy öltözködj, hogy futni fogunk.
Válasz nélkül átmentem a szobába, és ekkor tudatosult bennem, hogy most fogok találkozni azokkal, akikkel végül is lakni fogok, ha megengedik. Ettől megrémültem, mert milyen rossz érzés már, ha visszautasítják az embert, akármilyen téren. Szörnyű. Nem bírom a visszautasítást, nem vagyok képes megbirkózni vele, ha ok nélkül teszik, de találhatnak bármilyen okot, ami miatt nem fogadnak be, és akkor, valahogy, muszáj elfogadnom, lenyelnem az ügyet. De, ha nem élhetek velük, akkor már nem jöhetek megint vissza Eleazarhoz, hiszen, ő maga mondta, hogy nem menne ez így jól, nem lenne képes velem élni, és átváltani olyan életmódra, amely az embereknek kedvezőbb. Tehát keresnem kell majd olyan helyet, ahol élhetek. Szívesen visszamennék Londonba, imádtam ott élni, az időjárás sem zavart, szerettem a nyüzsgést, az esti fényeket, a sok embert, akik körülvettek, persze arról már szó sem lehetett, hogy visszamenjek, mert biztos haza vágynék és abból semmi, jó nem sülne ki jelen pillanatban, főleg, hogy egyedül maradtam, Hanna hollétéről semmit sem tudok. Egyedül nem bírnám a nagy világban ezt magam is, belátom, hiszen tizenhat éves leszek nemsokára, valójában azt sem tudom milyen hónap van, lehet, hogy már volt a születésnapom csak nem ünnepeltem meg, mert azóta, mióta vámpír lettem, az egész életem egy nagy zagyvalék, amit még jól meg is kevertek párszor. De nem szabad ennyire elhagynom magam, mert tényleg nem lesz jó vége.
Na elég ebből a sok pesszimizmusból, biztos egy nagyon kedves családhoz fogok kerülni, és minden megoldódik. – még magamnak is alig hittem el ezeket, a szavakat, de megpróbáltam bennük bízni, mert ha mégsem, akkor egyedül leszek és megöl a magány.
Nem tudtam mennyi idő telt el, mióta beültem ide az ágyra, de biztos voltam benne, hogy késésben vagyok. Kerestem a zacskóból egy új adag ruhát, ami inkább sportos összeállítás figyelve Eleazarra, mert szerintem nem viccelt azzal, hogy futni fogunk. Átmentem a legrövidebb úton a nappaliba – vagyis a falon – és sikerült jól meglepnem átváltoztatómat.
- Nagyon halk vagy, és ezzel a képességgel együtt, esküszöm olyan vagy, mint valami szellem. – ezt nem tudtam, hogy bóknak vagy gúnynak találjam, vagy talán csak azért mondta, mert rossz érzés neki, hogy megijesztette egy lány.
- Úgy gondoltad, hogy egy vámpír nem tud megijedni semmitől? – kérdeztem, de ezt csöppet sem találta viccesnek
- Elhiheted nekem, hogy vannak még érdekes lények a világban, amikről nem is gondolnád, hogy léteznek – szemeit mélyen az enyémbe fúrta, én pedig próbáltam inkább viccesre terelni a témát.
- Miért? Léteznek tündérek is, vagy micsoda? – mosolyra húzódott a szám, mert miközben ezt kérdeztem, elképzeltem, ahogy Eleazar mögött ott lebeg egy kis tündérke, és mikor hátrafordul, félelmében elszalad.
- Hagyjuk ezt. Elkésünk. – már elindult az ajtó irányába, mikor visszafordult – hol vannak a cuccaid? Azt hiszed, ha elmész, én fogom azokat hordani? – és már koránt sem volt olyan mogorva arckifejezése
- Egy pillanat és jövök. - Ezután visszamentem falon keresztül, de a múltkori baki miatt, inkább az ajtón jöttem ki a nagy csomaggal együtt, és indulhattunk is.
Már egy ideje csak futottunk, nem tudtam merre, milyen irányba, hiszen mindkét oldalt csak a sűrű rengeteg volt, úgyhogy inkább követtem Eleazart, mert csak remélni tudtam, hogy legalább ő tisztába van úti célunknak irányával. Szótlanul futottunk egymás mellett, aztán megint eltelt öt perc, a semmi közepén, ahol csak mi voltunk és az állatok. Ahogy erre gondoltam, a torkomban azt éreztem, mintha egy hete a sivatagban sétálnék víz nélkül. Lelassítottam, Eleazar kérdőn nézett rám.
- Nem vadászhatnék, még egyszer, mielőtt felszállunk? – kérdeztem boci szemekkel.
- Tekintve, hogy újszülött vagy, megengedem, de nagyon siess, mert nemsokára indul a gépünk, és reméljük, hogy késni is fog egy picit – csillogó szemekkel ledobtam az összes tasakot, ami a kezemben volt, és olyan gyorsan futottam, mint eddigi életem során még soha.
Gyorsan végeztem, már koránt sem éreztem olyan bűntudatot, mint az első pár vadászat után. Eleazar ugyanazon a „szent” helyen állt, ahol hagytam, és sietve folytattuk utunkat.
Az erdő kezdett ritkulni és fényeket láttam, biztos voltam benne, hogy egy város szélénél járunk.
- A városban nem leszünk feltűnőek?
- Csak a külvárosig futunk, világítatlan részeken, aztán beülünk egy taxiba a repülőtérig
- Ó – hát igen, ennyire tellett tőlem. Eleazar pontosan kiszámított terve eléggé megdöbbentett, felértünk egy dombra és megláttam a táblát, ami jelezte, hogy közeledünk a repülőtérhez. A táblán ez állt: ÜDVÖZÖLJÜK FIRENZE VÁROSÁBAN!
Eleazar, tervéhez hűen, lelassított a külváros egy kihalt részén, és sétáltunk addig, amíg nem találtunk egy taxit. A csomagokat bedobáltuk a csomagtartóba és tíz perc múlva már a firenzei repülőtér előtt szálltunk ki.
Miután beléptünk az önműködő ajtón, úgy éreztem, inkább maradtam volna kint. Ezernyi csodás illat rohamozta meg tudatomat, mindegyik egy-egy emberhez tartozott, de az arcukat nem láttam, mindegyiknek csak a nyakán lévő ütőér foglalkoztatott. Megfagytam a látványtól, nem voltam szomjas, mégis képes lettem volna meg ölni egy tucat embert. Eleazar karon ragadott és elkezdett húzni a biztonsági kapuk felé, aztán megkerestük a kapunkat, ahol be lehet szállni a gépre.
- Üdvözlöm, a jegyeiket kérhetném? – a légi kísérőre már rá se mertem nézni, de Eleazar még mindig fogta a kezem, aztán bátorítóan megszorította, és a fülembe suttogta, hogy mostantól ne vegyek levegőt.
A légi kísérő egyenesen az első osztályra vezetett minket, én pedig kitágult szemekkel bámultam Eleazarra, aki csak mosolygott rám, ahogy látta meglepődött arcomat.
- Első osztály, tizenhatodik és tizenhetedik hely kérem, itt foglaljanak helyet, nemsokára felszállunk – a nő elment és kérdőn néztem Eleazarra
- Azt hitted, hogy beengedlek a turista osztályra? – vigyorgott rám – Akkor el kéne játszani, hogy balesetet szenvedünk, és mindenki meghalna, és mi lennénk a szerencsés túlélők. – rosszul esett a bizalmatlansága, de tényleg nem bírtam volna azt a közelséget.
Hátradőltem a székemben, bekapcsoltam az övemet, és vártam, hogy felszálljunk, de akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog történni.
köszönöm h elolvastad^^ véleménynek nagyonagyonagyon örülnék :)
köszönöm szépen a több mint 1000 látogatót LLLL. imádlak titeket és remélem h ti is az én történetemet^^
puszaaaa
Amikor visszaértem, Eleazar már várt rám, ott ült a nappaliban, mint mindig, ugyanabban a fotelban.
- Na, hogy ment a vadászat? – úgy kérdezte, mint akit tényleg érdekel, és nem csak udvariasságból akar szóval tartani, mondjuk a vadászatnál, ez nem tudom, hogy megy.
- Jól. – nem akartam megsérteni, de semmi kedvem nem volt arról beszélni, hogy öltem meg valamit, úgyhogy elindultam én is a szokásos helyemre, abba a hálószobába, ahol a cuccaimat hagytam, amiket vett nekem.
- Várj egy picit. Látom, nem akarsz erről beszélni, akkor hagyjuk, de nemsokára indulunk, mert már nem volt hely a hajnali járatokra. Fél óra múlva indulásra készen legyél, úgy öltözködj, hogy futni fogunk.
Válasz nélkül átmentem a szobába, és ekkor tudatosult bennem, hogy most fogok találkozni azokkal, akikkel végül is lakni fogok, ha megengedik. Ettől megrémültem, mert milyen rossz érzés már, ha visszautasítják az embert, akármilyen téren. Szörnyű. Nem bírom a visszautasítást, nem vagyok képes megbirkózni vele, ha ok nélkül teszik, de találhatnak bármilyen okot, ami miatt nem fogadnak be, és akkor, valahogy, muszáj elfogadnom, lenyelnem az ügyet. De, ha nem élhetek velük, akkor már nem jöhetek megint vissza Eleazarhoz, hiszen, ő maga mondta, hogy nem menne ez így jól, nem lenne képes velem élni, és átváltani olyan életmódra, amely az embereknek kedvezőbb. Tehát keresnem kell majd olyan helyet, ahol élhetek. Szívesen visszamennék Londonba, imádtam ott élni, az időjárás sem zavart, szerettem a nyüzsgést, az esti fényeket, a sok embert, akik körülvettek, persze arról már szó sem lehetett, hogy visszamenjek, mert biztos haza vágynék és abból semmi, jó nem sülne ki jelen pillanatban, főleg, hogy egyedül maradtam, Hanna hollétéről semmit sem tudok. Egyedül nem bírnám a nagy világban ezt magam is, belátom, hiszen tizenhat éves leszek nemsokára, valójában azt sem tudom milyen hónap van, lehet, hogy már volt a születésnapom csak nem ünnepeltem meg, mert azóta, mióta vámpír lettem, az egész életem egy nagy zagyvalék, amit még jól meg is kevertek párszor. De nem szabad ennyire elhagynom magam, mert tényleg nem lesz jó vége.
Na elég ebből a sok pesszimizmusból, biztos egy nagyon kedves családhoz fogok kerülni, és minden megoldódik. – még magamnak is alig hittem el ezeket, a szavakat, de megpróbáltam bennük bízni, mert ha mégsem, akkor egyedül leszek és megöl a magány.
Nem tudtam mennyi idő telt el, mióta beültem ide az ágyra, de biztos voltam benne, hogy késésben vagyok. Kerestem a zacskóból egy új adag ruhát, ami inkább sportos összeállítás figyelve Eleazarra, mert szerintem nem viccelt azzal, hogy futni fogunk. Átmentem a legrövidebb úton a nappaliba – vagyis a falon – és sikerült jól meglepnem átváltoztatómat.
- Nagyon halk vagy, és ezzel a képességgel együtt, esküszöm olyan vagy, mint valami szellem. – ezt nem tudtam, hogy bóknak vagy gúnynak találjam, vagy talán csak azért mondta, mert rossz érzés neki, hogy megijesztette egy lány.
- Úgy gondoltad, hogy egy vámpír nem tud megijedni semmitől? – kérdeztem, de ezt csöppet sem találta viccesnek
- Elhiheted nekem, hogy vannak még érdekes lények a világban, amikről nem is gondolnád, hogy léteznek – szemeit mélyen az enyémbe fúrta, én pedig próbáltam inkább viccesre terelni a témát.
- Miért? Léteznek tündérek is, vagy micsoda? – mosolyra húzódott a szám, mert miközben ezt kérdeztem, elképzeltem, ahogy Eleazar mögött ott lebeg egy kis tündérke, és mikor hátrafordul, félelmében elszalad.
- Hagyjuk ezt. Elkésünk. – már elindult az ajtó irányába, mikor visszafordult – hol vannak a cuccaid? Azt hiszed, ha elmész, én fogom azokat hordani? – és már koránt sem volt olyan mogorva arckifejezése
- Egy pillanat és jövök. - Ezután visszamentem falon keresztül, de a múltkori baki miatt, inkább az ajtón jöttem ki a nagy csomaggal együtt, és indulhattunk is.
Már egy ideje csak futottunk, nem tudtam merre, milyen irányba, hiszen mindkét oldalt csak a sűrű rengeteg volt, úgyhogy inkább követtem Eleazart, mert csak remélni tudtam, hogy legalább ő tisztába van úti célunknak irányával. Szótlanul futottunk egymás mellett, aztán megint eltelt öt perc, a semmi közepén, ahol csak mi voltunk és az állatok. Ahogy erre gondoltam, a torkomban azt éreztem, mintha egy hete a sivatagban sétálnék víz nélkül. Lelassítottam, Eleazar kérdőn nézett rám.
- Nem vadászhatnék, még egyszer, mielőtt felszállunk? – kérdeztem boci szemekkel.
- Tekintve, hogy újszülött vagy, megengedem, de nagyon siess, mert nemsokára indul a gépünk, és reméljük, hogy késni is fog egy picit – csillogó szemekkel ledobtam az összes tasakot, ami a kezemben volt, és olyan gyorsan futottam, mint eddigi életem során még soha.
Gyorsan végeztem, már koránt sem éreztem olyan bűntudatot, mint az első pár vadászat után. Eleazar ugyanazon a „szent” helyen állt, ahol hagytam, és sietve folytattuk utunkat.
Az erdő kezdett ritkulni és fényeket láttam, biztos voltam benne, hogy egy város szélénél járunk.
- A városban nem leszünk feltűnőek?
- Csak a külvárosig futunk, világítatlan részeken, aztán beülünk egy taxiba a repülőtérig
- Ó – hát igen, ennyire tellett tőlem. Eleazar pontosan kiszámított terve eléggé megdöbbentett, felértünk egy dombra és megláttam a táblát, ami jelezte, hogy közeledünk a repülőtérhez. A táblán ez állt: ÜDVÖZÖLJÜK FIRENZE VÁROSÁBAN!
Eleazar, tervéhez hűen, lelassított a külváros egy kihalt részén, és sétáltunk addig, amíg nem találtunk egy taxit. A csomagokat bedobáltuk a csomagtartóba és tíz perc múlva már a firenzei repülőtér előtt szálltunk ki.
Miután beléptünk az önműködő ajtón, úgy éreztem, inkább maradtam volna kint. Ezernyi csodás illat rohamozta meg tudatomat, mindegyik egy-egy emberhez tartozott, de az arcukat nem láttam, mindegyiknek csak a nyakán lévő ütőér foglalkoztatott. Megfagytam a látványtól, nem voltam szomjas, mégis képes lettem volna meg ölni egy tucat embert. Eleazar karon ragadott és elkezdett húzni a biztonsági kapuk felé, aztán megkerestük a kapunkat, ahol be lehet szállni a gépre.
- Üdvözlöm, a jegyeiket kérhetném? – a légi kísérőre már rá se mertem nézni, de Eleazar még mindig fogta a kezem, aztán bátorítóan megszorította, és a fülembe suttogta, hogy mostantól ne vegyek levegőt.
A légi kísérő egyenesen az első osztályra vezetett minket, én pedig kitágult szemekkel bámultam Eleazarra, aki csak mosolygott rám, ahogy látta meglepődött arcomat.
- Első osztály, tizenhatodik és tizenhetedik hely kérem, itt foglaljanak helyet, nemsokára felszállunk – a nő elment és kérdőn néztem Eleazarra
- Azt hitted, hogy beengedlek a turista osztályra? – vigyorgott rám – Akkor el kéne játszani, hogy balesetet szenvedünk, és mindenki meghalna, és mi lennénk a szerencsés túlélők. – rosszul esett a bizalmatlansága, de tényleg nem bírtam volna azt a közelséget.
Hátradőltem a székemben, bekapcsoltam az övemet, és vártam, hogy felszálljunk, de akkor még nem is sejtettem, hogy mi fog történni.
köszönöm h elolvastad^^ véleménynek nagyonagyonagyon örülnék :)
köszönöm szépen a több mint 1000 látogatót LLLL. imádlak titeket és remélem h ti is az én történetemet^^
puszaaaa
2009. december 23., szerda
Meglepi^^
Megígértem, és jöttem is :P először is egy kis táblácska nektek L.
a hátterek majd később ;)
pussz K.
10. fejezet - Hozzád hasonlót még nem láttam
Szijasztok L.
sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de most nem kezdek el felsorolni okokat, mert úgy se érdekelne titeket :)
de mint látjátok új design van^^ (én csináltam:D remélem tetszik :P) a fejlécen szereplő ikerpár mellett döntöttem, én így képzeltem el őket, de ha te másképp, ötleteidet várom :) a szőke lány Vanda, a barna hajú lány pedig Hanna, mindkét lány vámpírként szerepel a fejlécen, ezt döntsd el, vagy töprengj el rajta, hogy így lesz-e vagy nem :P és most a rész^^
Kinyitotta előttem az ajtót – nem mintha szükségem lenne rá – és kiléptem a tornácra, ahol még nem ért fény. Kilépett utánam és bíztatott, hogy menjek tovább, de nem mertem, mert, mi lenne, ha mégis elégek a napon? A vámpíros filmekben mindig ezt mutatják, friss vámpír létemre nem kéne egyből megölnöm magam.
- Nem fogok meggyulladni? – visszanéztem Eleazarra, akitől egy óriási mosolyt kaptam, de nem volt gúnyos.
- Ilyen csak a mesékben van. Teljesen más okból nem megyünk napfénybe, amikor emberek is látnak. – kétkedésemet látva elindult előre – jól van, ha nem hiszel nekem – és amint rávetődött a fény, elállt a lélegzetem.
Soha életemben nem gondoltam, hogy valami ilyen gyönyörű lehet. Mintha több ezernyi gyémánt fedte volna Eleazar testét. Meg akartam érinteni. Követtem őt, és mikor odaértem hozzá, mielőtt megérintettem volna, úgy nézett ki, mint aki szellemet látott.
- Mi az? Mi történt? – nem tudtam, hogy mit lát, amiért ennyire el van képedve.
- Sohasem láttam még ilyet életemben. – tátott szájjal meredt rám továbbra is, mikor megpillantottam a kezem. Több milliónyi kék zafír volt a bőrömön. Ugyanúgy csillogtam, mint Eleazar, csak olyan árnyalatban, mint a szemem színe.
- Hűűű. Nagyon szép. Ez különlegesség, mint a szemem?
- Nem csak, hogy különlegesség, de hozzád hasonlót még nem láttam. Emlékszem, mondtad, hogy volt egy ikertestvéred. Egypetéjű ikrek voltatok?
- Igen, azok vagyunk, és nem voltunk. Tudom, érzem, hogy még mindig él.
- Nem lehetünk benne biztosak, de hiszek neked. Ha él, megkeresem, és felmérném a képességemmel, hogy ő is ugyanilyen egyedülálló, mint te vagy teljesen egyedi vagy, de kilencvenkilenc százalékig biztos, hogyha vámpír lenne, akkor hasonló lenne hozzád.
- Nem! Az teljesen kizárt, hogy őt is ilyenné változtasd. Nem hiányzik neki, hogy ő is gyilkos legyen, attól még, hogy különleges. – mondjuk ő nem vegetáriánus, mint én a korábbi életemben, de nem hiszem, hogy szívesen gyilkolászna.
- Jó, vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, most pedig megyek és megveszem nekünk a repülőjegyeket.
- Te is jössz velem?
- Persze. Amúgy is van megbeszélni valóm Cullenékkel, a múltkori találkozásunk óta, csak most beszéltem velük telefonon. Nagyon különleges család, mint amilyen te vagy, csak ők vonzzák a bajt. – kaptam egy visszafogott mosolyt, de aztán komolyra váltott.
- Sok különleges vámpír van abban a családban? – azért, csak nem vagyok olyan különleges, ha egy családban többen is élnek, akiknek van egyedi képességük.
- Igen elég sokan vannak, ahhoz, hogy felkeltsék a Volturi figylemét.
- Várj, várj. Ki az a Volturi?
- Majd útközben mesélek, de most már tényleg megyek. Ha szeretnél vadászni, akkor északi irányba menj, arrafelé nem hiszem, hogy találsz embereket, de, ha mégis meggondolnád magad, akkor bármerre mehetsz. – a szája felfelé görbült, de már el is tűnt.
Egyedül maradtam megint, a torkomban lévő kaparó érzéssel együtt, de vajon melyik lenne jobb? Ha most megölök egy állatot, vagy a repülőn nem bírom magam türtőztetni és legyilkolok valakit, de ha már ez meghalt, akkor a szemtanúk sem maradhatnak életben. Viszont, ha a mosdóban kapnék el valakit, akkor nem lenne annyira feltűnő. – saját gondolataim megijesztettek, olyan dolgokat képzeltem magam elé, amikről korábban álmodni sem mertem volna, úgyhogy inkább döntést hoztam és elindultam Észak felé.
Először nagy elszántság kellett, hogy megöljem azt az állatot, de mihelyst megéreztem az illatát, mintha nem önmagam lettem volna, átalakultam volna egy ragadozóvá, akit nem érdekel mások élete, csak, hogy csillapítsa szomját. Nehéz belegondolni, hogy életem – ha ezt lehet életnek nevezni – elkövetkezendő részében egy szörnyű gyilkos leszek.
Ekkor vettem észre, hogy miután szomjúságom már csillapodott, nem álltam le a futással, és elég messzire elkerültem. Alkonyat volt. Az ég már lila, és narancs árnyalatokban játszott, úgyhogy bőröm már nem fénylett úgy, mint korábban, de nem tudtam, hogy hol vagyok. Lerogytam a földre, és könny nélkül zokogtam.
Mikor teljesen besötétedett, fölálltam, feltekintettem az ezernyi csillagra az égen és beleszippantottam a levegőbe. Az illatomat már alig éreztem, ez is jelezte, hogy elég sokat ültem ott az erdő közepén a sötétben. Mondjuk az a lényeg, hogy odaérjek hajnalra a házhoz, de Eleazart nem tudom, hogy érdekli-e, hogy kint kószálok az erdőben éjszaka, még akkor is, ha halhatatlan vagyok, de ott van az a Volturi. Arról még mindig nem mesélt. Útközben ki fogom deríteni, mi, vagy ki az, és elindultam visszafelé, hogy kifaggassam Eleazart.
köszönöm h elolvastad^^ gyere máskor is :) és ezután a rész után SK háttért fogok felrakni nektek ajándékként *-*
pusza nektek L.
sajnálom, hogy nem jelentkeztem, de most nem kezdek el felsorolni okokat, mert úgy se érdekelne titeket :)
de mint látjátok új design van^^ (én csináltam:D remélem tetszik :P) a fejlécen szereplő ikerpár mellett döntöttem, én így képzeltem el őket, de ha te másképp, ötleteidet várom :) a szőke lány Vanda, a barna hajú lány pedig Hanna, mindkét lány vámpírként szerepel a fejlécen, ezt döntsd el, vagy töprengj el rajta, hogy így lesz-e vagy nem :P és most a rész^^
Kinyitotta előttem az ajtót – nem mintha szükségem lenne rá – és kiléptem a tornácra, ahol még nem ért fény. Kilépett utánam és bíztatott, hogy menjek tovább, de nem mertem, mert, mi lenne, ha mégis elégek a napon? A vámpíros filmekben mindig ezt mutatják, friss vámpír létemre nem kéne egyből megölnöm magam.
- Nem fogok meggyulladni? – visszanéztem Eleazarra, akitől egy óriási mosolyt kaptam, de nem volt gúnyos.
- Ilyen csak a mesékben van. Teljesen más okból nem megyünk napfénybe, amikor emberek is látnak. – kétkedésemet látva elindult előre – jól van, ha nem hiszel nekem – és amint rávetődött a fény, elállt a lélegzetem.
Soha életemben nem gondoltam, hogy valami ilyen gyönyörű lehet. Mintha több ezernyi gyémánt fedte volna Eleazar testét. Meg akartam érinteni. Követtem őt, és mikor odaértem hozzá, mielőtt megérintettem volna, úgy nézett ki, mint aki szellemet látott.
- Mi az? Mi történt? – nem tudtam, hogy mit lát, amiért ennyire el van képedve.
- Sohasem láttam még ilyet életemben. – tátott szájjal meredt rám továbbra is, mikor megpillantottam a kezem. Több milliónyi kék zafír volt a bőrömön. Ugyanúgy csillogtam, mint Eleazar, csak olyan árnyalatban, mint a szemem színe.
- Hűűű. Nagyon szép. Ez különlegesség, mint a szemem?
- Nem csak, hogy különlegesség, de hozzád hasonlót még nem láttam. Emlékszem, mondtad, hogy volt egy ikertestvéred. Egypetéjű ikrek voltatok?
- Igen, azok vagyunk, és nem voltunk. Tudom, érzem, hogy még mindig él.
- Nem lehetünk benne biztosak, de hiszek neked. Ha él, megkeresem, és felmérném a képességemmel, hogy ő is ugyanilyen egyedülálló, mint te vagy teljesen egyedi vagy, de kilencvenkilenc százalékig biztos, hogyha vámpír lenne, akkor hasonló lenne hozzád.
- Nem! Az teljesen kizárt, hogy őt is ilyenné változtasd. Nem hiányzik neki, hogy ő is gyilkos legyen, attól még, hogy különleges. – mondjuk ő nem vegetáriánus, mint én a korábbi életemben, de nem hiszem, hogy szívesen gyilkolászna.
- Jó, vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, most pedig megyek és megveszem nekünk a repülőjegyeket.
- Te is jössz velem?
- Persze. Amúgy is van megbeszélni valóm Cullenékkel, a múltkori találkozásunk óta, csak most beszéltem velük telefonon. Nagyon különleges család, mint amilyen te vagy, csak ők vonzzák a bajt. – kaptam egy visszafogott mosolyt, de aztán komolyra váltott.
- Sok különleges vámpír van abban a családban? – azért, csak nem vagyok olyan különleges, ha egy családban többen is élnek, akiknek van egyedi képességük.
- Igen elég sokan vannak, ahhoz, hogy felkeltsék a Volturi figylemét.
- Várj, várj. Ki az a Volturi?
- Majd útközben mesélek, de most már tényleg megyek. Ha szeretnél vadászni, akkor északi irányba menj, arrafelé nem hiszem, hogy találsz embereket, de, ha mégis meggondolnád magad, akkor bármerre mehetsz. – a szája felfelé görbült, de már el is tűnt.
Egyedül maradtam megint, a torkomban lévő kaparó érzéssel együtt, de vajon melyik lenne jobb? Ha most megölök egy állatot, vagy a repülőn nem bírom magam türtőztetni és legyilkolok valakit, de ha már ez meghalt, akkor a szemtanúk sem maradhatnak életben. Viszont, ha a mosdóban kapnék el valakit, akkor nem lenne annyira feltűnő. – saját gondolataim megijesztettek, olyan dolgokat képzeltem magam elé, amikről korábban álmodni sem mertem volna, úgyhogy inkább döntést hoztam és elindultam Észak felé.
Először nagy elszántság kellett, hogy megöljem azt az állatot, de mihelyst megéreztem az illatát, mintha nem önmagam lettem volna, átalakultam volna egy ragadozóvá, akit nem érdekel mások élete, csak, hogy csillapítsa szomját. Nehéz belegondolni, hogy életem – ha ezt lehet életnek nevezni – elkövetkezendő részében egy szörnyű gyilkos leszek.
Ekkor vettem észre, hogy miután szomjúságom már csillapodott, nem álltam le a futással, és elég messzire elkerültem. Alkonyat volt. Az ég már lila, és narancs árnyalatokban játszott, úgyhogy bőröm már nem fénylett úgy, mint korábban, de nem tudtam, hogy hol vagyok. Lerogytam a földre, és könny nélkül zokogtam.
Mikor teljesen besötétedett, fölálltam, feltekintettem az ezernyi csillagra az égen és beleszippantottam a levegőbe. Az illatomat már alig éreztem, ez is jelezte, hogy elég sokat ültem ott az erdő közepén a sötétben. Mondjuk az a lényeg, hogy odaérjek hajnalra a házhoz, de Eleazart nem tudom, hogy érdekli-e, hogy kint kószálok az erdőben éjszaka, még akkor is, ha halhatatlan vagyok, de ott van az a Volturi. Arról még mindig nem mesélt. Útközben ki fogom deríteni, mi, vagy ki az, és elindultam visszafelé, hogy kifaggassam Eleazart.
köszönöm h elolvastad^^ gyere máskor is :) és ezután a rész után SK háttért fogok felrakni nektek ajándékként *-*
pusza nektek L.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
