15. fejezet -

jééé szia mindenki^^
wíí itt az egész rész :D remélem örültök, de lesznek feltételek miután elolvastad :$

Ledermedve álltam az előttem elterülő rét szélén. Szemem először a mozdulatlanul fekvő oroszlánon akadt meg, majd egy nyögésre, felkaptam a fejem és megpillantottam őket.
Két napfénytől gyémántosan ragyogó test mozgott egymásba fonódva. A hófehér, széles háton megfeszültek az izmok, mire morgás tört fel a torkából. Bronzvörös haja egybeolvadt az avar színével, az alatta fekvő lányt teljesen eltakarva. Ruhák ezernyi darabja feküdt szerte-szét körülöttük, melyek véresek voltak, átitatódva az oroszlán éltető nedvével. Észre sem vettek. Annyira kellemetlen volt ez a helyzet. Egy pillanat alatt történt. Magam sem értettem reakciómat, de már nem bírtam ott tovább.
Hátat fordítva, eddig soha nem tapasztalt sebességgel futottam. A szőke vámpírba ütköztem. Egy századmásodperces szünet után kitértem előle és folytattam utamat abba a házba ahol még több furcsaságra számíthattam. A folyón átugorva már be is rontottam a házba és keményen összefejeltem valakivel.
- Na, Vanda, hogy ment a vadászat? Jasperék? Verseny volt és lehagytad őket? Persze, hogy lehagytad őket, még újszülött vagy, de kíváncsi lennék, hogy Bella még elbírna-e veled… - csak folytatta és folytatta az üres fecsegését, miközben hatalmas mosollyal még ugrándozott is, közben én egyre rosszabbul éreztem magam, és egyre visszajátszódott a szemem előtt, amit az erdőben láttam. – Vanda, figyelsz? Mondj már valamit! Mi történt?
- Csak rajtakapta Belláékat – jött be vigyorogva mögöttünk a két kísérőm – szegénynek rémálmai lesznek. Ed nagyon vadállatias kamatyolás közben – a fekete hajú, az ajtó irányába fordult, ahol beléptek az említettek.
- Van egy idegen vámpír az erdőben, de szerintünk nem a Volturi tagja. Nem ismerjük az illatát se, de öööö nem láttuk őt annyira…– mondta a srác akit már korábban láttam, de csak ekkor pillantottam rájuk. A lányon csak egy cafatokban álló ing volt, a fiún pedig egy tinta kék farmer, amelynek dereka el volt szakítva, de egy öv megtartotta a derekán
- Abban biztos vagyok, hogy nem láttátok annyira, mert mással voltatok elfoglalva – hahotázott a fekete hajú
- Edward üzentem nektek többször is, hogy van egy új lakónk, csak sose figyelsz rám. Ha nem lennétek mindig olyan sokat egymással akkor talán tekintettel lennétek másokra is. Jó, megértem, hogy új ez meg minden, de már összeszámolni se merem, hogy mennyi ideje van ez a öhm…állapot – a tündibündi vámpírlány szemeivel ölni tudott volna és ekkor rám emelte tekintetét Edward, mint kiderült a neve, és akaratlanul visszaemlékeztem az erdőbeli eseményekre.
Kitágult szemekkel nyelt egy nagyot, de nem értettem reakcióját. Miért zavarja ennyire, hogy láttam, őket? Nem hiszem, hogy annyira szégyenlősek lennének, ha egymásnak esnek az erdő közepén, ahová a családjuk többi tagja vadászni jár… Inkább nekem kellemetlen a helyzet. Vagy már rá se mer nézni tündibüdire, úgy leteremtette? Nem hiszem. De miért bámul? Kezdett zavarni…
A fekete hajú vámpír pedig már szinte fetrengett a nevetéstől. Egyre feszültebb lettem és kibukott belőlem a kérdés:
- Miért bámulsz? – kérdeztem, de tündibündi válaszolt helyette
- Ja, Edward gondolatolvasó és szerintem próbál kutakodni a fejedben – közölte velem teljesen nyugodt hangon, mintha ez természetes lenne, hogy valaki tudja mit jár abban pillanatban az eszedben…és én pont rájuk gondoltam… és ő látta, hogy én mit láttam… ez egyre kínosabb.
- Vanda kicsit felizgatta a kedélyeket, én úgy fogalmaznék – szólt közbe a szőke vámpír.
Egy hosszú Ó hagyta el tündibündi száját, mely aztán mosolyra húzódott.
- Jazz, akkor mindegy, hogy mivel, de valamilyen más érzéssel befolyásold őket, mert így nem haladunk semerre. – nézett csúnyán a két érintettre. Pár másodperc után megint megszólalt
- Oké, most már kezdődhet a bemutatkozás, hiszen szegény Vanda nem is tudja a nevünket, vagyis néhányat, lehet, hogy megjegyeztél, de az úgy nem az igazi, utálom, ha nincs rendes bemutatkozás – mondta, és mintha tornasorba állított volna mindenkit, utána sorban bemutatkoztak.
Most már megjegyeztem az összes jelenlévő nevét, sőt még akik nem tartózkodtak itthon, azoknak is megtudtam a nevét. Egy dolog viszont nagyon zavart. Az, hogy nincs sehol Eleazar. Ő volt az egyetlen akit, úgy nagyjából ismertem, és most ő sincs velem. Pazar. Egyedül vagyok öt teljesen idegen vámpírral, akik kihallgatják a gondolataimat, és manipulálják az érzelmeimet, mint, ahogy megtudtam Jasper képességét. Mondjuk az még nem is zavart annyira, de Edward fürkésző tekintete, és hogy tudtam, hogy épp hallja azt, amit most gondolok magamban, szörnyű érzés volt. Mihelyst meghallotta ezt, sürgősen bocsánatot kért és mondta, hogy próbál majd nem figyelni…
- Hol van Eleazar? – kérdeztem aggódva, mert róla egy szó sem esett
- Rosie elvitte őt a reptérre, mert a Volturi hívatta valamilyen ügyben, de nyugi jól megleszünk mi itt, nem? – kérdezte Emmett, miközben odajött hozzám és átkarolta vállamat, és utána többiekhez fordult – tényleg, nem is mondtam nektek, hogy Vanda hasonlít Bellára – mondta, mire inkább összevarrtam volna a száját, hogy sose tudjon többé beszélni, mert ezt az egy botlásomat szerintem képes lenne örökké felemlegetni, még ha nem is érdekelne senkit.
- Emmett kérlek ne mon…
- Akkorát esett, mintha rúgták volna – vigyorgott én pedig olyan mérges lettem, hogy képes lettem volna megölni. Nem érdekelt, hogy háromszor nagyobb, mint én, egyből nekiestem, mire Alice elkezdett sikítozni Jaspernek, hogy csináljon valamit
- Még újszülött, érthető, hogy nem szereti, ha bosszantják, csak Emmett ekkora idióta, hogy felbosszantja – futott oda hozzám Jasper és próbált leszedni Emmett hátáról, de közben azt vettem észre, hogy csak nevet, miközben ütöm, ahol érem.
- Hé, Vanda örülök, hogy megmasszírozod a hátam, nagyon jó kezed van hozzá – mondta, én pedig akkorát rúgtam az oldalába, hogy kirepült az egyik üvegablakon keresztül a kertbe. Két másodperces kábulat után felnézett és csak mosolygott – Na, ez már valami –mondta, én pedig megrémültem magamtól
- Úristen kitörtem az ablakot –suttogtam halkan. Épp ez a furcsa, hogy nem az zavart, hogy valakit átröpítettem egy üvegablakon, hanem az, hogy az ablak eltört. Mondjuk Emmett megérdemelte, ami kapott
- Nem baj, majd veszünk újat – mondta Alice – na gyere, adok valami új ruhát, aztán elmegyünk vadászni, mert valaki nem képes ennyire se – nézett szúrósan a többiekre
- Rendben – csak ennyit mondtam, nem tudom, hogy lett volna értelme tiltakoznom, mert Alice kicsit parancsolgatós volt, de csak aranyos szintek között. Erre Edward elkezdett nevetni. Csúnyán néztem rá, de nem nagyon sikerült abba hagynia
- Nessiék hol vannak? – kérdezte inkább, szerintem Emmett példájából tanulva.
Mondjuk elég durva, hogy csak úgy dobálok valakit, aki nagyobb nálam. Ez szokatlan. Főleg, hogy ilyen beszámíthatatlan vagyok. Nem tetszik ez, hogy újszülött vagyok, de nem tudok ellene mit tenni, ez lettem. Soha nem leszek az, aki voltam, soha nem találkozhatok a családommal, barátaimmal, a régi életemmel. Ha tudtam volna, hogy többé nem találkozhatok velük, akkor másképp viselkedtem volna? Ha tudtam volna, hogy soha többé nem ölelhetem át őket, mondhatom nekik, hogy szeretem őket, akkor többet mondtam volna?
Most már nem tehetem meg. Mindig csak azután érezzük, hogy milyen fontos valaki, vagy valami, miután elveszítettük. Ha tudtam volna, hogy már nem sokáig lehetek szeretteimmel, sose bántottam volna meg őket, soha nem ellenkeztem volna velük, minden percben megemlítettem volna nekik, hogy mennyire szeretem őket, de már nem tehetem. Korábban kellett volna erre gondolnom. Utólag már nem tehetek semmit, de, ha újrakezdhetnék mindent, másképp éltem volna az életem.

na szóval, ha már ennyire belejöttünk a komi írogatásba, aminek rettentően örülök, akkor emeljük a tétet :P
legyen most a kövi feji ára 6 komi...szerintem nem nagy kérés..legalábbis szerintem...ha valaki nem ért vele egyet akkor szóljon :D
na pusza nektek LL