szijasztok^^
teljesen a hisztéria határán vagyok de ugy tényleg...
már majdnem kész volt a rész meg minden...
erre?
meghalt a pendrive-om o.o
kezdjük ott h nem szeretek a gépen írni..mindig inkább laptopon írok... nemtudom miért megszokás...mindegy
az a lényeg h eltűnt minden a pendrive-omról és jó. mondtam magamban teljesen nyugodtan megpróbáltam megformázni...először sikeresen és akkor se ismerte fel a gép...
utána újból próbálta de akkor már se kép se hang o.o apa még megpróbálta menteni a menthetőt de neki se sikerült
ugyhogy egyperces néma csönddel gyászoljuk elhunyt pendrive-omat mert megértő társ volt az írásban...néha vírusokat raktam rá, de elviselte...rengeteg könyvet, fájlt, zenét tároltam rajta hosszú ideig és hordoztam mindehová....hősi halált halt. büszke vagyok rá
na szóval tereljük komolyra a témát :D holnapra vagy ízelítőt kaptok a részből amit még sose csináltam, vagy itt lesz az egész...:D nem tudom h melyiknek örülnétek jobban...de azért azt megsúgom h nagynéném pendrive-ja ittt van nálam több hónapja csak mindig elfelejtem visszavinni neki, úgyhogy most azt használom utána meg megyek apához boci szemekkel , hogy vegyen vmi szupicukiusb-t xD szóval mindegy h milyen csak tudjam rajta tárolni a cuccaimat :D
na pusza nektek L.
2010. június 17., csütörtök
2010. június 7., hétfő
mérges vagyok...
okééé okéé most nem rátok vagyok mérges...vagyis rátok miért lennék egyáltalán mérges? kis ügyik voltatok és írtatok komkikat és el se tudnátok képzelni milyen örömmel néztem, hogy kinyilvánítjátok a véleményeteket. szóval magamra vagyok mérges....
azért, mert olyan lusta dög vagyok, hogy azt el se tudnátok képzelni plusz még suli...naaa ez egy ütős párosítás.... de én csak reménykedni tudok magamba, hogy nyáron másképp lesz a helyzet és remélem, hogy ti is remélitek :D
na szóval most az a helyzet, hogy már úgy ahogy megvan a rész fele :D:D:D
nyüstölni kéne engem, hogy végezzek vele a hétvégére, de csütörtökön ruhaválogatás, pénteken meg ballagásra kísérem barátnőmet, hétvégén meg nagyim névnapja ( mert igen, nagyim is margit mint sokaknak...nem tudom miért volt ilyen népszerű ez a név régebben...na de mindegy eltértem a témától) és még kéne menni bulizni is ( ami szerintem pénteken lesz) de megpróbálom a lehetetlent!!!! és ezt sok felkiáltójellel :D
kitűzöm a célom és meg fogom írni a fejit :D
( ugye milyen rossz h ilyen elhatározás kell hozzá, pedig a fejemben tök jó dolgok vannak elképzelve, csak le is kéne írni)
na jó most írtam nektek egy jó hosszú bejegyzést a szenvedésemről..:D
na jó menjen mindenki showder klubot nézni mert most van az évadzáró rész :'(
puszaa nektek és jelentkezem...reméljük rövidebb időn belül ;)
LLL.
azért, mert olyan lusta dög vagyok, hogy azt el se tudnátok képzelni plusz még suli...naaa ez egy ütős párosítás.... de én csak reménykedni tudok magamba, hogy nyáron másképp lesz a helyzet és remélem, hogy ti is remélitek :D
na szóval most az a helyzet, hogy már úgy ahogy megvan a rész fele :D:D:D
nyüstölni kéne engem, hogy végezzek vele a hétvégére, de csütörtökön ruhaválogatás, pénteken meg ballagásra kísérem barátnőmet, hétvégén meg nagyim névnapja ( mert igen, nagyim is margit mint sokaknak...nem tudom miért volt ilyen népszerű ez a név régebben...na de mindegy eltértem a témától) és még kéne menni bulizni is ( ami szerintem pénteken lesz) de megpróbálom a lehetetlent!!!! és ezt sok felkiáltójellel :D
kitűzöm a célom és meg fogom írni a fejit :D
( ugye milyen rossz h ilyen elhatározás kell hozzá, pedig a fejemben tök jó dolgok vannak elképzelve, csak le is kéne írni)
na jó most írtam nektek egy jó hosszú bejegyzést a szenvedésemről..:D
na jó menjen mindenki showder klubot nézni mert most van az évadzáró rész :'(
puszaa nektek és jelentkezem...reméljük rövidebb időn belül ;)
LLL.
2010. május 19., szerda
14. fejezet - Kék vagy!
Itt a nagy visszatérés :D
örültök?
sikeresen, nagy szenvedések után levizsgáztam...és most úgy gondoltam, hogy megajándékozlak titeket egy nagyon-nagyon hosszú fejezettel, de csak akkor fogom folytatni, ha kapok legalább 3 véleményt, mert ez így nem kóser, hogy nem tudom, hogy jó-e az amit írok :D
szóval ebben nagyon sokat segítenétek, meg úgy egyáltalán kíváncsi vagyok, hogy tetszett-e...na mindegy csak ennyit szerettem volna.
és tádámm: itt a feji...
Egy puha ágyon ébredtem, melyen krémszínű takaró pihent rajtam kívül. A hófehér plafont bámultam, és azon, gondolkodtam, hogy miért sajog annyira a fejem. Oldalamra fordulva egy erkély tárult szemem elé, csodálatos kilátással. Mint, akinek csőlátása van, elindultam ki a szabadba, a szobában körül se nézve. Elhúztam az ajtót, és megcsapott az erdő illata. Minden moha, fa, különböző illatot képviselt, de éreztem az eső illatát is, melyet egy folyó egészített ki, halk csobogásával.
A táj pásztázásában egy magas kuncogó hang, zavart meg, melyet közelről, mégpedig a földszintről hallottam. Ekkor beugrott, miért fáj a homlokom. Leestem a lépcsőn, miközben valaki jól fejbe vágott az ajtóval. Biztos jót alakítottam. Szuper.
Elindultam át a szobán, egy ajtó irányába, mely mögött sejtésem szerint lejutok az alsó emeletre, de a fürdőszobába nyitottam, ahol minden krém, zöld és fehér színben pompázott. Hatalmas szoba volt, óriási tükörrel, melybe életnagyságúan láttam magamat. Zafírkék szemeimmel megegyező színű hosszított, mély kivágású felsőt viseltem, fekete nadrággal. A hajam formája hasonlított a híres filmsztárokéhoz, de nem értettem, hogy lehetséges, hiszen most ébredtem fel, akkor pedig senkinek sem tökéletes a frizurája. De nekem mégis úgy nézett ki mintha, egy díjnyertes hajszobrász órákat dolgozott volna hajam tökéletességén, hogy elnyerje a fődíjat a fodrászversenyen.
Elefántcsontszínű bőröm, szemem alatt lilásabb árnyalatban pompázott, melytől úgy néztem ki, mint aki egy hete nem aludt. Tekintve, hogy vámpír voltam – ami, még így magamnak is elég mókásnak hangzott – így tényleg nem aludtam már egy jó ideje, de most mégis mi történt akkor? Nem tudom.
Elindultam a másik ajtó irányába, és az egy folyosóra vezetett. Mindkét irányban üvegfallal végződött, de bal oldalon egy óriási fikusz árválkodott,míg a másik oldalon egy lépcsőt láttam. A jobb irányt választottam, mire egy újabb kacagást hallottam egy mély, öblös nevetés mellett.
A lépcsőn leérve a hatalmas nappalit, jobban szemügyre sem véve átvágtam a hang irányába, ahol szemem elé tárult a konyha.
Körülnézni se volt időm, mert az itt tartózkodó rézbőrű, félmeztelen férfi nekem rontott, miután lerakott egy gyönyörű kislányt a konyhapultra, akinek bronzszínű, göndör haja, csokoládébarna szeme és csodálatos mosolygós arcocskája volt.
Kezdeti meglepettségemen nem tudtam túljutni, így egy hatalmas test ült a mellkasomon, kezeimet fejem fölött tartva egyik karjával, míg másik torkomat szorította. Bőre hihetetlenül forrón perzselt, ahol hozzámért, ugyanezt téve tekintetével. Szemében az a lehetőség is felmerült, hogy megöl, miközben egyre jobban tekeredett torkomra öt erős ujja.
- Ki vagy te? – kérdezte sziszegve, mintha visszafogná magát, hogy ne ordítsa le a hajat a fejemről.
Hangos hörgéssel feleltem kérdésére, mivel hangszálaimnak esélye sem volt a levegő rezgetésére. Egyre csak hajtogatta a hasonló kérdéseket, hogy kivagyok, mit csinálok itt. A szorítás ellen nem is harcolva vettem észre, hogy közben a pulton ülő kislány félve sikítozott, hogy ne bántson engem, mire gyors léptek hallatszott abból az irányból amerről én érkeztem, és egy fekete hajú alak rajzolódott ki az ajtónál.
Ez az apró figyelemelterelés adta meg az alkalmat, hogy cselekedjek. Csuklóimat kirángattam szorításából, és ellöktem magamtól. Nem gondoltam volna, de ahogy földet ért megrezzent alattunk a padló. Most az indián férfi volt meglepődve, mire a fekete hajú idegen hahotázva megszólalt:
- Jake, nem így kellett volna fogadni az új vendégünket, de látom felülkerekedett a fogadtatásodon. – harminckét fogas mosolya átragadt rám is, tekintve, hogy ő nem akart egyből megtámadni. A földön fetrengő másik személy csak összevont szemöldökkel tekintett rám, miközben az angyali kislány gyorsan lehuppanva a munkapultról odarohant hozzá megnézni, hogy van.
Kérlelt a kislány, hogy ne bántsam, de csak a pulzáló érre koncentráltam a rézszínű bőr alatt, ami egyre csábítóbbá vált számomra, de ekkor két hatalmas kéz kulcsolta át derekamat és lerántott kiszemelt áldozatomról.
- Emmett, te nem vagy normális. Röhögve bámulod, ahogy Vanda megeszi Jake-t. Rose elvitte magával az agyadat is vásárolni? – egy nálam alacsonyabb, rövid, fekete hajú tündérke – de tényleg a mesékben látott szárnyas kis izékre hasonlított – került szemem elé.
Felemelte állam, hogy a szemébe nézzek, közben még mindig hátraszorított kezekkel haladtunk ki a folyosóra, ahol megálltunk.
- Vanda, most Jasper, aki mögötted van, elvisz vadászni, de csak állatot ejthetsz el, majd segít neked és korlátoz, ha valami nem úgy menne, ahogy kéne.
Nem tudom, milyen képet vághattam mind ehhez, de legszívesebben, visszamentem volna és lekaptam volna a fejét a helyéről annak a srácnak- vagy inkább férfinak? Nem annyira a külsejét figyeltem…
Az arcom szerintem elárulta gondolataimat és a lány inkább csak annyit mondott, hogy bólintsak, ha megértettem. Megtettem. Nem tudtam, hogyan fogom kivitelezni, de megpróbálom. Végül is csak egy embert öltem meg, nem? Az sok? Nem tudom. Nem tudok semmit. Hogyan kéne viselkednem? Mi a normális a vámpírok közt? Hogyan élnek? Ők öltek már embert? Mondjuk erről a lányról, nehezen tudnám elképzelni…
És ekkor egyre kíváncsibb lettem, hogy ki tartózkodik mögöttem. Hátrapillantottam a vállam felett, ész azt hiszem, már nem is erőlködtem, hogy lefogjanak. Magas, szőke hajú férfi volt, lágy karamellszínű írisze, mint sokaknak ebben a családban. Abban a pillanatban megérkezett a röhögős hapsi is.
- Jake rendben van? – kérdezte a tündibündi lány
- Persze…tudod a Nessie-ért mindent - elv beválik nála – mosoly nem maradt le a mondat végéről.
Kezdtem azon gondolkodni, hogy hány tökéletesen kinéző lény él itt, mert abban a pillanatban az egy négyzetméterre jutó helyes pasik száma eddig magas volt.
Tündike utasításba adta, hogy mindketten figyeljenek rám, és még megmondta, hogy figyelni fog minket… ezt nem értettem. Követ minket vagy micsoda?
- Már teljesen lenyugodott – a szőke szólalt meg mögülem, a fekete bólintott és el is indultunk.
Elég furcsa, hogy csak a hajuk színe alapján különböztetem meg őket, de így név nélkül elég nehéz…
Egyáltalán miért nem mondták el a nevüket? A tündérke meg alapjáraton tudta a nevem. Az meg egy másik dolog, hogy elborult az agyam és nem figyeltem a nevükre.
Az ajtón kiérve ugyanazokat az illatokat, hangokat tapasztaltam, mint az erkélyen állva, de most mélyebbet lélegezve rájöttem, hogy felületes voltam. Rengeteg állat illatának aromáját az erdőből, és plusz egy fűszeresebb erős illatot egy édeskéssel együtt éreztem, ami bentről a házból jött. De nem csak az élőlényeknek az illatát azonosítottam. A lágy napfény áttört a vékony felhőréteg között, és teljesen biztos voltam benne, hogy érzem a nap illatát. Melegséget hozott torkomba, de nem csillapította vér iránti szomjamat.
- Elengedlek, jó? Csak ne fuss el, vagy inkább ne vegyél levegőt egy kis ideig amíg elmondom, mit fogunk csinálni – mondta a szőke és ekkor ránk vetődtek a napsugarak. Száját hirtelen összezárta, de szemei épp ellenkezőleg, inkább kitágultak. Bőre töretlenül csillogott ebben a kevéske fényben is, de nem értettem a reakcióját, amire egy pillanattal később meg is kaptam a választ.
- Te kék vagy! Vagyis nem úgy, mint a N’avi-k az Avataron, hanem, hanem…kék vagy. – a fekete nem összezárt, hanem inkább eltátott szájjal bámult és többször is elmondta ugyanazt a mondatot más megfogalmazásban, de az eleje és vége mindig az volt, hogy kék vagyok.
A szőke megkérdezte, hogy tudom-e az okát, de nemet intettem a fejemmel a szabályt betartva, miszerint nem veszek levegőt, mert ebből már volt problémám a korábbiakban, úgyhogy inkább nem szegem meg többször.
Elmondta, hogy hova megyünk, mit csináljak…
Teljesen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek minden percét megszabják, hogy mit, hogyan tegyen. Ez nem tetszett, de tudtam mit tenni? NEM. Nem volt családom, anyám, apám, testvérem, bárkim, akire támaszkodhattam volna, úgyhogy inkább el kellett fogadnom, hogy egyáltalán valaki elfogadja azt, ami vagyok és befogad a saját családjába. Mégse éreztem hálát. Ürességet éreztem. Már most rengetegen voltak körülöttem, mégse ismertem őket, nem tudtam a nevüket, nem tudtam róluk semmit. Egyedül éreztem magam a társaság ellenére. Hiányzott az életem. A régi életem, ahol volt családom, iskolába jártam, buliztam a barátaimmal és megbüntettek, ha valami rosszat csináltam. Hiányoztak az ünneplések, születésnapi partik. Hiányzott az ikertesóm, akivel nem sokára szülinapunkat ünnepelnénk, vagy már lehet, hogy már volt is, csak nem tudtam a dátumot, de most se tudom. Nem tudom hányadika van, hogy pontosan hol vagyok. Lassan már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok.
Már közeledtünk a folyóhoz, aminek csobogását korábban is hallottam, de közelről megnézve nem volt keskeny, és nem csobogott, inkább hömpölygött a víz. Kételkedtem magamban, de a többiek biztosítottak, hogy sikerülni fog átugrani. Hátráltam egy kicsit a folyótól és nekifutásból ugrottam. Szemeimet inkább becsuktam, de rájöttem, ha nem is sikerül az ugrás, csak beleesek a folyóba, és jól leégetem magam. Akkor inkább ki se jöttem volna vízből…
Mire kinyitottam a szemem ott álltam a két fiú között. Elindultunk északi irányba, azzal a hihetetlen gyorsasággal, hogy a körülöttem lévő fák lombjai összemosódtak egy zöld masszává, néhol hézagokkal, barna foltokkal.
Eddig fel se tűnt lábamon lévő magas sarkú cipő. Bámultam a cipőmet. Gyönyörű volt. Nyitott orrú volt, tele kék strasszokkal. Nem tudom ki öltöztetett fel, de nagyon eltalálta, az, biztos. Majd meg kell köszönnöm, csak nem tudom, hogy kinek, és abban, pillanatban olyan történt, amit mindig is utáltam és sokszor megtörtént, akár, akartam, akár nem…
Az új cipőmben elmerülve, nem lassítottam, és nem is figyeltem az előttem lévő tájat, amit akkor meg is utáltam. Megbuktam egy kilógó fagyökérben, és ezzel a sebességgel, 10 métert biztos csúsztam a fejemmel a földben. Mire lelassultam szőke segítő kezet nyújtott nekem, míg fekete valami, olyasmit hajtogatott, hogy meg van Bella utódja… én meg inkább elbújtam volna, de mélyen a föld alá.
Viszont a tanulság megvolt: ne vegyél fel magas sarkú cipőt vadászatra. Biztos voltam benne, hogy szörnyen nézek ki, de rájöttem, hogy erősnek kell lennem, ha nem szeretném magam kiröhögtetni, mondjuk fekete – rájöttem, hogy hallottam már a nevét, de nem voltam olyan állapotban, hogy figyeljek is az elhangzó betűkre – így is vihogott, de elővettem legcsúnyább nézésemet, és legalább befogta a száját. Leporoltam magam, szerencsére a föld nem volt sáros, úgyhogy nem lett baja a ruhámnak, szerencsére. Kérdő szemmel néztem a fiúkra, hogy indulhatunk-e, és meg sem várva válaszukat, folytattam utunkat. Megálltam, hogy bevárjam őket, mélyet szippantottam a levegőből, és az illat irányába futottam. Nem jöttek egyből utánam, de éreztem, hogy egyre közeledek, a csodálatos illathoz, melyhez édeskés illat is párosult. Már mindjárt ott voltam. Az állat vérzett, ebben biztos voltam, szinte számban éreztem vérének aromáját, és ekkor megtorpantam a rét szélén, ahol, olyannal szembesültem, amire sosem számítottam.
na szóval folytatás akkor, ha lesz kritika is :D
pusza
örültök?
sikeresen, nagy szenvedések után levizsgáztam...és most úgy gondoltam, hogy megajándékozlak titeket egy nagyon-nagyon hosszú fejezettel, de csak akkor fogom folytatni, ha kapok legalább 3 véleményt, mert ez így nem kóser, hogy nem tudom, hogy jó-e az amit írok :D
szóval ebben nagyon sokat segítenétek, meg úgy egyáltalán kíváncsi vagyok, hogy tetszett-e...na mindegy csak ennyit szerettem volna.
és tádámm: itt a feji...
Egy puha ágyon ébredtem, melyen krémszínű takaró pihent rajtam kívül. A hófehér plafont bámultam, és azon, gondolkodtam, hogy miért sajog annyira a fejem. Oldalamra fordulva egy erkély tárult szemem elé, csodálatos kilátással. Mint, akinek csőlátása van, elindultam ki a szabadba, a szobában körül se nézve. Elhúztam az ajtót, és megcsapott az erdő illata. Minden moha, fa, különböző illatot képviselt, de éreztem az eső illatát is, melyet egy folyó egészített ki, halk csobogásával.
A táj pásztázásában egy magas kuncogó hang, zavart meg, melyet közelről, mégpedig a földszintről hallottam. Ekkor beugrott, miért fáj a homlokom. Leestem a lépcsőn, miközben valaki jól fejbe vágott az ajtóval. Biztos jót alakítottam. Szuper.
Elindultam át a szobán, egy ajtó irányába, mely mögött sejtésem szerint lejutok az alsó emeletre, de a fürdőszobába nyitottam, ahol minden krém, zöld és fehér színben pompázott. Hatalmas szoba volt, óriási tükörrel, melybe életnagyságúan láttam magamat. Zafírkék szemeimmel megegyező színű hosszított, mély kivágású felsőt viseltem, fekete nadrággal. A hajam formája hasonlított a híres filmsztárokéhoz, de nem értettem, hogy lehetséges, hiszen most ébredtem fel, akkor pedig senkinek sem tökéletes a frizurája. De nekem mégis úgy nézett ki mintha, egy díjnyertes hajszobrász órákat dolgozott volna hajam tökéletességén, hogy elnyerje a fődíjat a fodrászversenyen.
Elefántcsontszínű bőröm, szemem alatt lilásabb árnyalatban pompázott, melytől úgy néztem ki, mint aki egy hete nem aludt. Tekintve, hogy vámpír voltam – ami, még így magamnak is elég mókásnak hangzott – így tényleg nem aludtam már egy jó ideje, de most mégis mi történt akkor? Nem tudom.
Elindultam a másik ajtó irányába, és az egy folyosóra vezetett. Mindkét irányban üvegfallal végződött, de bal oldalon egy óriási fikusz árválkodott,míg a másik oldalon egy lépcsőt láttam. A jobb irányt választottam, mire egy újabb kacagást hallottam egy mély, öblös nevetés mellett.
A lépcsőn leérve a hatalmas nappalit, jobban szemügyre sem véve átvágtam a hang irányába, ahol szemem elé tárult a konyha.
Körülnézni se volt időm, mert az itt tartózkodó rézbőrű, félmeztelen férfi nekem rontott, miután lerakott egy gyönyörű kislányt a konyhapultra, akinek bronzszínű, göndör haja, csokoládébarna szeme és csodálatos mosolygós arcocskája volt.
Kezdeti meglepettségemen nem tudtam túljutni, így egy hatalmas test ült a mellkasomon, kezeimet fejem fölött tartva egyik karjával, míg másik torkomat szorította. Bőre hihetetlenül forrón perzselt, ahol hozzámért, ugyanezt téve tekintetével. Szemében az a lehetőség is felmerült, hogy megöl, miközben egyre jobban tekeredett torkomra öt erős ujja.
- Ki vagy te? – kérdezte sziszegve, mintha visszafogná magát, hogy ne ordítsa le a hajat a fejemről.
Hangos hörgéssel feleltem kérdésére, mivel hangszálaimnak esélye sem volt a levegő rezgetésére. Egyre csak hajtogatta a hasonló kérdéseket, hogy kivagyok, mit csinálok itt. A szorítás ellen nem is harcolva vettem észre, hogy közben a pulton ülő kislány félve sikítozott, hogy ne bántson engem, mire gyors léptek hallatszott abból az irányból amerről én érkeztem, és egy fekete hajú alak rajzolódott ki az ajtónál.
Ez az apró figyelemelterelés adta meg az alkalmat, hogy cselekedjek. Csuklóimat kirángattam szorításából, és ellöktem magamtól. Nem gondoltam volna, de ahogy földet ért megrezzent alattunk a padló. Most az indián férfi volt meglepődve, mire a fekete hajú idegen hahotázva megszólalt:
- Jake, nem így kellett volna fogadni az új vendégünket, de látom felülkerekedett a fogadtatásodon. – harminckét fogas mosolya átragadt rám is, tekintve, hogy ő nem akart egyből megtámadni. A földön fetrengő másik személy csak összevont szemöldökkel tekintett rám, miközben az angyali kislány gyorsan lehuppanva a munkapultról odarohant hozzá megnézni, hogy van.
Kérlelt a kislány, hogy ne bántsam, de csak a pulzáló érre koncentráltam a rézszínű bőr alatt, ami egyre csábítóbbá vált számomra, de ekkor két hatalmas kéz kulcsolta át derekamat és lerántott kiszemelt áldozatomról.
- Emmett, te nem vagy normális. Röhögve bámulod, ahogy Vanda megeszi Jake-t. Rose elvitte magával az agyadat is vásárolni? – egy nálam alacsonyabb, rövid, fekete hajú tündérke – de tényleg a mesékben látott szárnyas kis izékre hasonlított – került szemem elé.
Felemelte állam, hogy a szemébe nézzek, közben még mindig hátraszorított kezekkel haladtunk ki a folyosóra, ahol megálltunk.
- Vanda, most Jasper, aki mögötted van, elvisz vadászni, de csak állatot ejthetsz el, majd segít neked és korlátoz, ha valami nem úgy menne, ahogy kéne.
Nem tudom, milyen képet vághattam mind ehhez, de legszívesebben, visszamentem volna és lekaptam volna a fejét a helyéről annak a srácnak- vagy inkább férfinak? Nem annyira a külsejét figyeltem…
Az arcom szerintem elárulta gondolataimat és a lány inkább csak annyit mondott, hogy bólintsak, ha megértettem. Megtettem. Nem tudtam, hogyan fogom kivitelezni, de megpróbálom. Végül is csak egy embert öltem meg, nem? Az sok? Nem tudom. Nem tudok semmit. Hogyan kéne viselkednem? Mi a normális a vámpírok közt? Hogyan élnek? Ők öltek már embert? Mondjuk erről a lányról, nehezen tudnám elképzelni…
És ekkor egyre kíváncsibb lettem, hogy ki tartózkodik mögöttem. Hátrapillantottam a vállam felett, ész azt hiszem, már nem is erőlködtem, hogy lefogjanak. Magas, szőke hajú férfi volt, lágy karamellszínű írisze, mint sokaknak ebben a családban. Abban a pillanatban megérkezett a röhögős hapsi is.
- Jake rendben van? – kérdezte a tündibündi lány
- Persze…tudod a Nessie-ért mindent - elv beválik nála – mosoly nem maradt le a mondat végéről.
Kezdtem azon gondolkodni, hogy hány tökéletesen kinéző lény él itt, mert abban a pillanatban az egy négyzetméterre jutó helyes pasik száma eddig magas volt.
Tündike utasításba adta, hogy mindketten figyeljenek rám, és még megmondta, hogy figyelni fog minket… ezt nem értettem. Követ minket vagy micsoda?
- Már teljesen lenyugodott – a szőke szólalt meg mögülem, a fekete bólintott és el is indultunk.
Elég furcsa, hogy csak a hajuk színe alapján különböztetem meg őket, de így név nélkül elég nehéz…
Egyáltalán miért nem mondták el a nevüket? A tündérke meg alapjáraton tudta a nevem. Az meg egy másik dolog, hogy elborult az agyam és nem figyeltem a nevükre.
Az ajtón kiérve ugyanazokat az illatokat, hangokat tapasztaltam, mint az erkélyen állva, de most mélyebbet lélegezve rájöttem, hogy felületes voltam. Rengeteg állat illatának aromáját az erdőből, és plusz egy fűszeresebb erős illatot egy édeskéssel együtt éreztem, ami bentről a házból jött. De nem csak az élőlényeknek az illatát azonosítottam. A lágy napfény áttört a vékony felhőréteg között, és teljesen biztos voltam benne, hogy érzem a nap illatát. Melegséget hozott torkomba, de nem csillapította vér iránti szomjamat.
- Elengedlek, jó? Csak ne fuss el, vagy inkább ne vegyél levegőt egy kis ideig amíg elmondom, mit fogunk csinálni – mondta a szőke és ekkor ránk vetődtek a napsugarak. Száját hirtelen összezárta, de szemei épp ellenkezőleg, inkább kitágultak. Bőre töretlenül csillogott ebben a kevéske fényben is, de nem értettem a reakcióját, amire egy pillanattal később meg is kaptam a választ.
- Te kék vagy! Vagyis nem úgy, mint a N’avi-k az Avataron, hanem, hanem…kék vagy. – a fekete nem összezárt, hanem inkább eltátott szájjal bámult és többször is elmondta ugyanazt a mondatot más megfogalmazásban, de az eleje és vége mindig az volt, hogy kék vagyok.
A szőke megkérdezte, hogy tudom-e az okát, de nemet intettem a fejemmel a szabályt betartva, miszerint nem veszek levegőt, mert ebből már volt problémám a korábbiakban, úgyhogy inkább nem szegem meg többször.
Elmondta, hogy hova megyünk, mit csináljak…
Teljesen úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek minden percét megszabják, hogy mit, hogyan tegyen. Ez nem tetszett, de tudtam mit tenni? NEM. Nem volt családom, anyám, apám, testvérem, bárkim, akire támaszkodhattam volna, úgyhogy inkább el kellett fogadnom, hogy egyáltalán valaki elfogadja azt, ami vagyok és befogad a saját családjába. Mégse éreztem hálát. Ürességet éreztem. Már most rengetegen voltak körülöttem, mégse ismertem őket, nem tudtam a nevüket, nem tudtam róluk semmit. Egyedül éreztem magam a társaság ellenére. Hiányzott az életem. A régi életem, ahol volt családom, iskolába jártam, buliztam a barátaimmal és megbüntettek, ha valami rosszat csináltam. Hiányoztak az ünneplések, születésnapi partik. Hiányzott az ikertesóm, akivel nem sokára szülinapunkat ünnepelnénk, vagy már lehet, hogy már volt is, csak nem tudtam a dátumot, de most se tudom. Nem tudom hányadika van, hogy pontosan hol vagyok. Lassan már azt sem tudtam, hogy én ki vagyok.
Már közeledtünk a folyóhoz, aminek csobogását korábban is hallottam, de közelről megnézve nem volt keskeny, és nem csobogott, inkább hömpölygött a víz. Kételkedtem magamban, de a többiek biztosítottak, hogy sikerülni fog átugrani. Hátráltam egy kicsit a folyótól és nekifutásból ugrottam. Szemeimet inkább becsuktam, de rájöttem, ha nem is sikerül az ugrás, csak beleesek a folyóba, és jól leégetem magam. Akkor inkább ki se jöttem volna vízből…
Mire kinyitottam a szemem ott álltam a két fiú között. Elindultunk északi irányba, azzal a hihetetlen gyorsasággal, hogy a körülöttem lévő fák lombjai összemosódtak egy zöld masszává, néhol hézagokkal, barna foltokkal.
Eddig fel se tűnt lábamon lévő magas sarkú cipő. Bámultam a cipőmet. Gyönyörű volt. Nyitott orrú volt, tele kék strasszokkal. Nem tudom ki öltöztetett fel, de nagyon eltalálta, az, biztos. Majd meg kell köszönnöm, csak nem tudom, hogy kinek, és abban, pillanatban olyan történt, amit mindig is utáltam és sokszor megtörtént, akár, akartam, akár nem…
Az új cipőmben elmerülve, nem lassítottam, és nem is figyeltem az előttem lévő tájat, amit akkor meg is utáltam. Megbuktam egy kilógó fagyökérben, és ezzel a sebességgel, 10 métert biztos csúsztam a fejemmel a földben. Mire lelassultam szőke segítő kezet nyújtott nekem, míg fekete valami, olyasmit hajtogatott, hogy meg van Bella utódja… én meg inkább elbújtam volna, de mélyen a föld alá.
Viszont a tanulság megvolt: ne vegyél fel magas sarkú cipőt vadászatra. Biztos voltam benne, hogy szörnyen nézek ki, de rájöttem, hogy erősnek kell lennem, ha nem szeretném magam kiröhögtetni, mondjuk fekete – rájöttem, hogy hallottam már a nevét, de nem voltam olyan állapotban, hogy figyeljek is az elhangzó betűkre – így is vihogott, de elővettem legcsúnyább nézésemet, és legalább befogta a száját. Leporoltam magam, szerencsére a föld nem volt sáros, úgyhogy nem lett baja a ruhámnak, szerencsére. Kérdő szemmel néztem a fiúkra, hogy indulhatunk-e, és meg sem várva válaszukat, folytattam utunkat. Megálltam, hogy bevárjam őket, mélyet szippantottam a levegőből, és az illat irányába futottam. Nem jöttek egyből utánam, de éreztem, hogy egyre közeledek, a csodálatos illathoz, melyhez édeskés illat is párosult. Már mindjárt ott voltam. Az állat vérzett, ebben biztos voltam, szinte számban éreztem vérének aromáját, és ekkor megtorpantam a rét szélén, ahol, olyannal szembesültem, amire sosem számítottam.
na szóval folytatás akkor, ha lesz kritika is :D
pusza
2010. március 21., vasárnap
Díjözön^^
Szabályok:
0. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
1. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
2. Értesíted őket az ajándékról =)
3. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
4. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)
Először is köszönöm Csencinek az ajándékot^^
http://csencica.blogspot.com
Akiknek küldöm:
Csenci:http://eveningstar-csencica.blogspot.com
Cinthy:http://cassieharrison.freeblog.hu
SohoLoveGirl:http://soholoveforever.blogspot.com
Anna: http://annablogja-twilight.blogspot.com
Paris Morgan: http://sohatobb.blogspot.com
Rngeteg fanfiction elolvasása után eldöntöttem, hogy elkezdek én is egy történetet, hogy másoknak örömet szerezhessek vele. Eddig nem túl népszerű a blogom, és nem is kapok túl sok visszajelzést:S , de megpróbálom folytatni, és remélem, hogy egyszer beindul a dolog, de ez rajtatok is múlik :D szóval hajrá!!
a következő feladatot (4.) a másik díjamnál fogom részletezni :D
Újabb díj:
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Ugyanazoknak a kedves bloggereknek küldöm, mint az előző díjat, mert megérdemlik^^ És még milliószor megköszönöm Csencinek aki mindig gondol rám ilyen helyzetekben LLL.
http:///eveningstar-csencica.blogspot.com
Teszt:
Név:Barbi
Becenév: Bukszi,Buxy, butterfly fighterxD
Lakhely: Magyarország,Miskolc
Születési hely: Magyarország,Miskolc
Magasság: kb. 165 cm
Névnap: December 4.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: egy nővérem van, Szandi
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: Magyar:D Angolul meg kéne tudnom..:D
Gyűjtemény: húúú:D hát végül is sok mindent gyűjtök :)kagyló, ékszer, cipő *-*
Cipőméret: 39
Iskola: Avasi gimnázium, Miskolc
Osztály: 9/1
Kedvencek: -étel: amit anya főz xD
-ital: hmm...nem ide illőt nem írok :D de am kakaó o.o
-állat: majdnem minden állatot szeretek, kivéve bogarak, pókok o.o
-zene: Jace Everett, David Guetta, Lady Gaga, Belga, Kid Cudi, Milow...
-film: Twilight,New moon, Alice in wonderland, Loser SC, Tükrök, Avatar... meg amugy minden filmet imádok :D
...asszem ennyi elég:D
Hobbi: írás, zenehallgatás, olvasás, buli, rajzolás
Zsebpénz: öö.. ok:D
Kívánság: sikerekben gazdag, boldog élet
Álom: túl sok van, hogy fel tudjam sorolni, és ha leírnám nem teljesülne:D
Szerencseszám: 5
Szeretnék találkozni: :$
na asszem ennyi mára..lehet, hogy nem illesztette be a képeket, mert szórakozik velem ez a k***a gép :D
friss: lehetőleg jövőhéten lesz valamikor, remélem minél hamarabb sikerül megírni..^^
pusza joccakát nektek LLL.
0. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
1. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
2. Értesíted őket az ajándékról =)
3. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
4. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)
Először is köszönöm Csencinek az ajándékot^^
http://csencica.blogspot.com
Akiknek küldöm:
Csenci:http://eveningstar-csencica.blogspot.com
Cinthy:http://cassieharrison.freeblog.hu
SohoLoveGirl:http://soholoveforever.blogspot.com
Anna: http://annablogja-twilight.blogspot.com
Paris Morgan: http://sohatobb.blogspot.com
Rngeteg fanfiction elolvasása után eldöntöttem, hogy elkezdek én is egy történetet, hogy másoknak örömet szerezhessek vele. Eddig nem túl népszerű a blogom, és nem is kapok túl sok visszajelzést:S , de megpróbálom folytatni, és remélem, hogy egyszer beindul a dolog, de ez rajtatok is múlik :D szóval hajrá!!
a következő feladatot (4.) a másik díjamnál fogom részletezni :D
Újabb díj:
Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Ugyanazoknak a kedves bloggereknek küldöm, mint az előző díjat, mert megérdemlik^^ És még milliószor megköszönöm Csencinek aki mindig gondol rám ilyen helyzetekben LLL.
http:///eveningstar-csencica.blogspot.com
Teszt:
Név:Barbi
Becenév: Bukszi,Buxy, butterfly fighterxD
Lakhely: Magyarország,Miskolc
Születési hely: Magyarország,Miskolc
Magasság: kb. 165 cm
Névnap: December 4.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: egy nővérem van, Szandi
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: Magyar:D Angolul meg kéne tudnom..:D
Gyűjtemény: húúú:D hát végül is sok mindent gyűjtök :)kagyló, ékszer, cipő *-*
Cipőméret: 39
Iskola: Avasi gimnázium, Miskolc
Osztály: 9/1
Kedvencek: -étel: amit anya főz xD
-ital: hmm...nem ide illőt nem írok :D de am kakaó o.o
-állat: majdnem minden állatot szeretek, kivéve bogarak, pókok o.o
-zene: Jace Everett, David Guetta, Lady Gaga, Belga, Kid Cudi, Milow...
-film: Twilight,New moon, Alice in wonderland, Loser SC, Tükrök, Avatar... meg amugy minden filmet imádok :D
...asszem ennyi elég:D
Hobbi: írás, zenehallgatás, olvasás, buli, rajzolás
Zsebpénz: öö.. ok:D
Kívánság: sikerekben gazdag, boldog élet
Álom: túl sok van, hogy fel tudjam sorolni, és ha leírnám nem teljesülne:D
Szerencseszám: 5
Szeretnék találkozni: :$
na asszem ennyi mára..lehet, hogy nem illesztette be a képeket, mert szórakozik velem ez a k***a gép :D
friss: lehetőleg jövőhéten lesz valamikor, remélem minél hamarabb sikerül megírni..^^
pusza joccakát nektek LLL.
2010. március 17., szerda
13. fejezet - Az utolsó két szempár
Szijasztok^^
Utálom, hogy mindig azzal kezdem, hogy sajnálom, úyhogy most inkább bosszankodok, hogy miért vagyok ilyen lusti :D na, de ez titeket de nem érdekel...
itt a rész:
Nem tudom mióta álltam a repülőtér előtt teljes mozdulatlanságban, levegőt kapkodva, de egy idő után az eső megjelenésével egy kéz nehezedett vállamra a kövér esőcseppek mellett.
- Indulhatunk? – csak bólintottam
Eleazar ugyanazt a tervet követte, mint a repülőtér felé. A külvárosig taxival mentünk, amiben legalább le lehetett húzni az ablakot, nem csak az én szerencsémre.
Az út végén Eleazar kifizette a sofőrt, aki meglepetten figyelte, hogy a semmi közepén kiszállunk a kocsiból, biztos azt hitte, hogy Eleazar valamiféle zaklató, de megkapta fizetségét így nyugodt szívvel távozott.
- Innen már csak pár perc, ha nagyon sietünk, de nem léphetsz ki az erdőből.
- Jó, de ott fogsz velem maradni? – kérdeztem tőle reménykedve, hogy nem kell megint teljesen új emberekkel – helyesebben vámpírokkal - élnem. Habár ez alatt a rövid idő alatt nem kötöttem szorosabb kapcsolatot Eleazarral, de mégis ragaszkodtam hozzá.
- Miért? Baj lenne? – kérdezte mosolyogva
- Dehogy is. Épp ellenkezőleg, örülnék, ha nem kéne megint egyedül lennem. – vallottam be őszintén
- Vanda, nem leszel egyedül, bízz bennem. Hidd el nekem, hogy be fogsz illeszkedni közéjük – próbált meggyőzni, és inkább hagytam a témát, mert minél gyorsabban odaérünk, annál hamarabb túleshetünk a dolgon, és végre nem vergődök kétségek közt. – de amúgy meg nem tudom, lehet, hogy maradok egy nagyon keveset – mosolyra húzta száját, nekem pedig egy nagy kő esett le a szívemről
- Jó, akkor indulhatunk. –befutottam az erdőbe, és vártam, hogy elém kerüljön, hogy mutassa az utat.
- Ha megérzel valami finomat, kérlek, ne térj le az utunkról, mert lehetséges, hogy utólag megbánnád – arca komoly maszkot öltött, koránt sem volt már olyan vidám.
Bólogattam, és úgy terveztem, hogy útközben nem veszek levegőt, habár ezt már máskor is eldöntöttem és mégsem sikerült, de egy próbát megér.
Az erdő vasfalként terült el két oldalt, és futva sötétzöld egyveleggé folyt össze. Az időeltolódás miatt itt még csak késő délután volt, alkonyat, az ég vérvörös színben pompázott, és már ettől megszomjaztam, de félre tudtam tenni izgatottságom mellett. A rengetegben csak lábunk alatt felkavart levelek zaját lehetett hallani, amely félelmet keltett bennem. Nem értettem saját reakciómat, hiszen egy vámpír mitől félhet? Számomra a válasz? Bármitől. Nem lennék képes megvédeni magam, de nem ezért van itt Eleazar? Vagyis, nem, nem ezért van itt. Azért van itt, hogy elkísérjen egy újabb félelmetes ragadozóval teli házhoz, és ott hagyjon. De miért foglalkozna velem egyáltalán, ha nem érdekelné, az hogy életben vagyok?
Ezek a kérdések keringtek gondolataimban, mikor a zöld folyosó tágulni kezdett előttem, és láttam egy város gyengén pislákoló fényeit.
Eleazar megállt, előkapta mobilját és tárcsázott. Két kicsöngés után felvette valaki.
- Már itt vagytok? – kérdezte egy férfihang, miután mindketten köszöntették egymást.
- Igen. A város szélénél állunk, nem lesz semmi bökkenő az erdőben? – ezt nem értettem. Milyen bökkenő lehetne egy erdőben? Úttorlasz? Még magamnak is hülyén hangzott szóval inkább meg se kérdezem.
- Inkább gyertek a kórház hátsó parkolójához, mert nem ismerik a lány szagát és abból lehet, hogy probléma lenne. – ki nem ismeri a szagomat? Nekem ez magas. – Tíz perc múlva vége a műszakomnak, de most is el tudok szabadulni, mert csak papírmunkám van, azt pedig máskor elintézem. – olyan érzésem volt, hogy ezt nem teljesen nekünk mondta, inkább hangosan gondolkodott.
- Rendben. – elköszönés után le is rakták a telefont.
Eleazar elindult egy másik irányba, és intett, hogy kövessem. Az erdő szélén lelkemre kötötte, hogy most tényleg ne vegyek levegőt, mert kórház közelében vagyunk, de várjunk, ez a vámpír a kórházból fog kijönni? Egy vámpír a kórházban? És a műszakának a vége? Ott dolgozik? Megkérdezni már nem tudtam levegővétel nélkül, úgyhogy újabb felderítetlen kérdést számolhattam el magamban. Az épület parkolójában csak néhány kocsi állt, de rajtunk kívül senki sem ácsorgott ott a sötétben, a halvány fényben, amelyet a parkoló világítása biztosított, amikor egy szőke férfi lépett ki a kórházból, aki egyből kiszúrt minket a sötétben. Emberi tempóban pont felénk közelített, sejtésem szerint ő volt a mi emberünk – vámpírunk. Amíg áthidalta a köztünk lévő távolságot, félelem lett úrrá rajtam és szégyenszemre, mint egy kisgyerek Eleazar mögé húzódtam.
- Üdvözöllek benneteket - bemutatkozott, de nem válaszolhattam, kivéve, ha megszegem parancsomat, miszerint ne vegyek levegőt. Kérlelően néztem az előttem álló vámpírra, hogy magyarázza meg illetlenségemet.
- Megmondtam neki, hogy ne vegyen levegőt, mert volt egy kis problémánk a repülőn is – mosolygott elnézően átváltoztatóm.
- Értem. Akkor szerintem indulhatunk is. – bökött fejével a fekete Mercedes felé, amelyet megvilágított a parkoló egyik lámpája.
Kikapcsolta a riasztót és beszálltunk az autóba. Eleazar és én a hátsó ülésen foglaltunk helyet, és engedélyezte, hogy lélegezzek.
Egy nagy korty levegő után megtelítette tüdőmet egy édes, csodálatos illat, különböző volt Eleazarétól, de leginkább a napfényhez tudtam volna hasonlítani.
- Szóval, hogy is hívnak? – kérdezte mosolyogva sofőrünk, nem figyelve az utat.
- Vandának hívnak. – mondtam, és csak ekkor pillantottam meg szemeit, melyek a lágy karamella színében pompáztak és egyszerűen kibukott belőlem a kérdés – Neked miért karamellszínű a szemed? Kontaktlencse? – értetlenkedtem, mivel Eleazar kontaktlencséje se volt valami tartós.
- Nem, nem az. Ez a táplálkozásunkat jelzi, hogy mi csak állatokat vérét fogyasztjuk, de arra is kíváncsi lennék, hogy neked miért ilyen kék a szemed. – na ezt én se tudtam.
- Az engem is érdekelne – feleltem vidáman
Kiértünk a városból, és csak az autó fényei világították meg az utat, és kis idő múltán egy keskeny földútra tértünk.
- Itt is vagyunk. – megállt a csodálatos óriási fehér ház előtt, amely fényárban úszott. Hatalmas ablakok, faszínű kerettel díszítették a három emeletes villát, amelyet öreg cédrusfák vettek körül. A kis tisztáson, amelyen a ház nyugodott, erdő vette körül, mögötte pedig egy folyó szelte ketté.
- Gyönyörű ez a ház. – mondtam ámultan, Carlisle pedig csak mosolygott, gondolom nem én voltam az első, aki megdicsérte lakhelyüket, hiszen ilyen ’vityillókba’ filmsztárok élnek.
- A feleségem érdeme. – büszkén és mérhetetlen szerelemmel és tisztelettel ejtette ki, ezeket, a szavakat. Irigylem azt a nőt, akit ennyire szeret valaki.
Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és Carlisle épp indult volna a bejárati ajtó felé, mikor Eleazar megragadta karját és maradásra bírta, hogy lenne vele beszélni valója.
- Vanda nyugodtan menj be, a többiek bent várnak rád – mondta Carlisle a bejárat irányába bökve.
- Rendben. – mondtam, de inkább maradtam volna, hogy halljam a beszélgetést, a másik, hogy egyáltalán nem akartam egyedül szembesülni az itt lakókkal, még, ha olyan kedvesek is, mint Eleazar.
Nem mentek messzire, pont hallottam őket, lassan elindultam háttal, felfelé a lépcsőn az ajtóig.
- De Carlisle, nem tudom mi történt Vandával, pedig már elég sok átváltoztatáson vagyok túl, és most nem tudom mi történt. Körülbelül két napon belül átváltozott, és a szeme színe is érdekes, még sosem láttam ehhez hasonlót.
Miközben Eleazar különbségeimet ecsetelte, felértem az ajtóhoz, háttal, kezemet a kilincsre helyeztem, mikor Eleazar és Carlisle egyszerre felém pillantottak, mögöttem pedig egy hang, amely ezernyi csengőhöz hasonlított, azt visította, hogy: Szia Vanda! Kicsapta az ajtót ezzel ellökve engem.
Az utolsó, amit láttam, két megdöbbent szempár, egy bíborvörös és egy borostyán színű melyek úgy véltem utolsó emlékeim számomra, mert utána minden sötétségbe borult.
Most tényleg megkérdezem...
nehéz komit írni?^o)
annyira kérlek szépen titeket, hogy írjatok, és köszönöm annak aki írt eddig is (Csenci<3)
na pusza mindenkinek....
Utálom, hogy mindig azzal kezdem, hogy sajnálom, úyhogy most inkább bosszankodok, hogy miért vagyok ilyen lusti :D na, de ez titeket de nem érdekel...
itt a rész:
Nem tudom mióta álltam a repülőtér előtt teljes mozdulatlanságban, levegőt kapkodva, de egy idő után az eső megjelenésével egy kéz nehezedett vállamra a kövér esőcseppek mellett.
- Indulhatunk? – csak bólintottam
Eleazar ugyanazt a tervet követte, mint a repülőtér felé. A külvárosig taxival mentünk, amiben legalább le lehetett húzni az ablakot, nem csak az én szerencsémre.
Az út végén Eleazar kifizette a sofőrt, aki meglepetten figyelte, hogy a semmi közepén kiszállunk a kocsiból, biztos azt hitte, hogy Eleazar valamiféle zaklató, de megkapta fizetségét így nyugodt szívvel távozott.
- Innen már csak pár perc, ha nagyon sietünk, de nem léphetsz ki az erdőből.
- Jó, de ott fogsz velem maradni? – kérdeztem tőle reménykedve, hogy nem kell megint teljesen új emberekkel – helyesebben vámpírokkal - élnem. Habár ez alatt a rövid idő alatt nem kötöttem szorosabb kapcsolatot Eleazarral, de mégis ragaszkodtam hozzá.
- Miért? Baj lenne? – kérdezte mosolyogva
- Dehogy is. Épp ellenkezőleg, örülnék, ha nem kéne megint egyedül lennem. – vallottam be őszintén
- Vanda, nem leszel egyedül, bízz bennem. Hidd el nekem, hogy be fogsz illeszkedni közéjük – próbált meggyőzni, és inkább hagytam a témát, mert minél gyorsabban odaérünk, annál hamarabb túleshetünk a dolgon, és végre nem vergődök kétségek közt. – de amúgy meg nem tudom, lehet, hogy maradok egy nagyon keveset – mosolyra húzta száját, nekem pedig egy nagy kő esett le a szívemről
- Jó, akkor indulhatunk. –befutottam az erdőbe, és vártam, hogy elém kerüljön, hogy mutassa az utat.
- Ha megérzel valami finomat, kérlek, ne térj le az utunkról, mert lehetséges, hogy utólag megbánnád – arca komoly maszkot öltött, koránt sem volt már olyan vidám.
Bólogattam, és úgy terveztem, hogy útközben nem veszek levegőt, habár ezt már máskor is eldöntöttem és mégsem sikerült, de egy próbát megér.
Az erdő vasfalként terült el két oldalt, és futva sötétzöld egyveleggé folyt össze. Az időeltolódás miatt itt még csak késő délután volt, alkonyat, az ég vérvörös színben pompázott, és már ettől megszomjaztam, de félre tudtam tenni izgatottságom mellett. A rengetegben csak lábunk alatt felkavart levelek zaját lehetett hallani, amely félelmet keltett bennem. Nem értettem saját reakciómat, hiszen egy vámpír mitől félhet? Számomra a válasz? Bármitől. Nem lennék képes megvédeni magam, de nem ezért van itt Eleazar? Vagyis, nem, nem ezért van itt. Azért van itt, hogy elkísérjen egy újabb félelmetes ragadozóval teli házhoz, és ott hagyjon. De miért foglalkozna velem egyáltalán, ha nem érdekelné, az hogy életben vagyok?
Ezek a kérdések keringtek gondolataimban, mikor a zöld folyosó tágulni kezdett előttem, és láttam egy város gyengén pislákoló fényeit.
Eleazar megállt, előkapta mobilját és tárcsázott. Két kicsöngés után felvette valaki.
- Már itt vagytok? – kérdezte egy férfihang, miután mindketten köszöntették egymást.
- Igen. A város szélénél állunk, nem lesz semmi bökkenő az erdőben? – ezt nem értettem. Milyen bökkenő lehetne egy erdőben? Úttorlasz? Még magamnak is hülyén hangzott szóval inkább meg se kérdezem.
- Inkább gyertek a kórház hátsó parkolójához, mert nem ismerik a lány szagát és abból lehet, hogy probléma lenne. – ki nem ismeri a szagomat? Nekem ez magas. – Tíz perc múlva vége a műszakomnak, de most is el tudok szabadulni, mert csak papírmunkám van, azt pedig máskor elintézem. – olyan érzésem volt, hogy ezt nem teljesen nekünk mondta, inkább hangosan gondolkodott.
- Rendben. – elköszönés után le is rakták a telefont.
Eleazar elindult egy másik irányba, és intett, hogy kövessem. Az erdő szélén lelkemre kötötte, hogy most tényleg ne vegyek levegőt, mert kórház közelében vagyunk, de várjunk, ez a vámpír a kórházból fog kijönni? Egy vámpír a kórházban? És a műszakának a vége? Ott dolgozik? Megkérdezni már nem tudtam levegővétel nélkül, úgyhogy újabb felderítetlen kérdést számolhattam el magamban. Az épület parkolójában csak néhány kocsi állt, de rajtunk kívül senki sem ácsorgott ott a sötétben, a halvány fényben, amelyet a parkoló világítása biztosított, amikor egy szőke férfi lépett ki a kórházból, aki egyből kiszúrt minket a sötétben. Emberi tempóban pont felénk közelített, sejtésem szerint ő volt a mi emberünk – vámpírunk. Amíg áthidalta a köztünk lévő távolságot, félelem lett úrrá rajtam és szégyenszemre, mint egy kisgyerek Eleazar mögé húzódtam.
- Üdvözöllek benneteket - bemutatkozott, de nem válaszolhattam, kivéve, ha megszegem parancsomat, miszerint ne vegyek levegőt. Kérlelően néztem az előttem álló vámpírra, hogy magyarázza meg illetlenségemet.
- Megmondtam neki, hogy ne vegyen levegőt, mert volt egy kis problémánk a repülőn is – mosolygott elnézően átváltoztatóm.
- Értem. Akkor szerintem indulhatunk is. – bökött fejével a fekete Mercedes felé, amelyet megvilágított a parkoló egyik lámpája.
Kikapcsolta a riasztót és beszálltunk az autóba. Eleazar és én a hátsó ülésen foglaltunk helyet, és engedélyezte, hogy lélegezzek.
Egy nagy korty levegő után megtelítette tüdőmet egy édes, csodálatos illat, különböző volt Eleazarétól, de leginkább a napfényhez tudtam volna hasonlítani.
- Szóval, hogy is hívnak? – kérdezte mosolyogva sofőrünk, nem figyelve az utat.
- Vandának hívnak. – mondtam, és csak ekkor pillantottam meg szemeit, melyek a lágy karamella színében pompáztak és egyszerűen kibukott belőlem a kérdés – Neked miért karamellszínű a szemed? Kontaktlencse? – értetlenkedtem, mivel Eleazar kontaktlencséje se volt valami tartós.
- Nem, nem az. Ez a táplálkozásunkat jelzi, hogy mi csak állatokat vérét fogyasztjuk, de arra is kíváncsi lennék, hogy neked miért ilyen kék a szemed. – na ezt én se tudtam.
- Az engem is érdekelne – feleltem vidáman
Kiértünk a városból, és csak az autó fényei világították meg az utat, és kis idő múltán egy keskeny földútra tértünk.
- Itt is vagyunk. – megállt a csodálatos óriási fehér ház előtt, amely fényárban úszott. Hatalmas ablakok, faszínű kerettel díszítették a három emeletes villát, amelyet öreg cédrusfák vettek körül. A kis tisztáson, amelyen a ház nyugodott, erdő vette körül, mögötte pedig egy folyó szelte ketté.
- Gyönyörű ez a ház. – mondtam ámultan, Carlisle pedig csak mosolygott, gondolom nem én voltam az első, aki megdicsérte lakhelyüket, hiszen ilyen ’vityillókba’ filmsztárok élnek.
- A feleségem érdeme. – büszkén és mérhetetlen szerelemmel és tisztelettel ejtette ki, ezeket, a szavakat. Irigylem azt a nőt, akit ennyire szeret valaki.
Mindannyian kiszálltunk a kocsiból és Carlisle épp indult volna a bejárati ajtó felé, mikor Eleazar megragadta karját és maradásra bírta, hogy lenne vele beszélni valója.
- Vanda nyugodtan menj be, a többiek bent várnak rád – mondta Carlisle a bejárat irányába bökve.
- Rendben. – mondtam, de inkább maradtam volna, hogy halljam a beszélgetést, a másik, hogy egyáltalán nem akartam egyedül szembesülni az itt lakókkal, még, ha olyan kedvesek is, mint Eleazar.
Nem mentek messzire, pont hallottam őket, lassan elindultam háttal, felfelé a lépcsőn az ajtóig.
- De Carlisle, nem tudom mi történt Vandával, pedig már elég sok átváltoztatáson vagyok túl, és most nem tudom mi történt. Körülbelül két napon belül átváltozott, és a szeme színe is érdekes, még sosem láttam ehhez hasonlót.
Miközben Eleazar különbségeimet ecsetelte, felértem az ajtóhoz, háttal, kezemet a kilincsre helyeztem, mikor Eleazar és Carlisle egyszerre felém pillantottak, mögöttem pedig egy hang, amely ezernyi csengőhöz hasonlított, azt visította, hogy: Szia Vanda! Kicsapta az ajtót ezzel ellökve engem.
Az utolsó, amit láttam, két megdöbbent szempár, egy bíborvörös és egy borostyán színű melyek úgy véltem utolsó emlékeim számomra, mert utána minden sötétségbe borult.
Most tényleg megkérdezem...
nehéz komit írni?^o)
annyira kérlek szépen titeket, hogy írjatok, és köszönöm annak aki írt eddig is (Csenci<3)
na pusza mindenkinek....
2010. március 2., kedd
Van ilyen betegség?? :O
Sziasztok^^
bocsánat, hogy most nem szolgálhatok fejezettel, de megvan az oka :D
nem fogjátok elhinni, hogy mibajom o.o mert nem is tudtam, hogy van ilyen xD
szemhéjgyulladásom van -.- na hát ezt se gondoltam volna, de mindegy :D ezvan...
nemsokára lesz feji ;) csak várjatok *-* és addig is ha nem túl nagy kérés és szépennézekrátok akkor írtok kommentet??
pusza Bukszi
bocsánat, hogy most nem szolgálhatok fejezettel, de megvan az oka :D
nem fogjátok elhinni, hogy mibajom o.o mert nem is tudtam, hogy van ilyen xD
szemhéjgyulladásom van -.- na hát ezt se gondoltam volna, de mindegy :D ezvan...
nemsokára lesz feji ;) csak várjatok *-* és addig is ha nem túl nagy kérés és szépennézekrátok akkor írtok kommentet??
pusza Bukszi
2010. február 22., hétfő
12. fejezet - Az utazás egy új életbe
Szijasztok
Gondolom, eddig azt hittétek, hogy meghaltam o.o hát énis...xD
annyira sajnálom, hogy mostanában nem írtam, de remélem kárpótollak titeket ezzel a résszel :$
Nyomasztó érzés, hogy nem vehetek levegőt, Eleazar persze gond nélkül elviseli az ezernyi bűnre csábító illatot, melyek sok-sok emberéletbe kerülnének.
Elég unalmas repülőn utazni, ha nem csinálhatsz semmit, pláne, ha levegőt se vehetsz. Kérdem én, mi a legjobb elfoglaltság?
Hallgassuk ki mások beszélgetését. Nem szép dolog és utálom, ha mások kontárkodnak bele a magánügyeimbe, de sajnálom, nincs más lehetőségem.
Kezdetnek, a mögöttem ülő öreg házaspár. Uncsi. Csak alszanak az egész úton és földimogyorót esznek.
Mögöttük a tipikus friss házaspár ül. Kigyúrt hapsi, szőke lánykával, akik már nem bírták türtőztetni magukat, amíg felszállunk.
- Na Mr. Silver? Elkísér engem a mosdóba? – kérdezte a lány csábosan
- Szívem, még fel se szálltunk! – a férj meghökkent, lehet, hogy nem is jól választott? De az is meglepő, hogy nem ugrik be a játékba, és kíséri a lányt gondosan az illemhelyre.
- Jól van akkor ne is számíts rám, amíg le nem szálltunk Amerikában – egyből bedurcázott a lány, ezek szerint ő is meglepődött, vagy bűntudatot szeretne kelteni párjában, én meg csak mosolyogtam magamban, ami az elmúlt hétben nem sokszor akadt, és az a legfurcsább, hogy mások életén milyen jót nevetek, a sajátom, pedig kész katasztrófa.
A légikísérők, elregélték a szokásos ’mit csinálj, ha nem akarsz meghalni’ szlogent, mindenki engedelmesen bekötötte öveit, és a repülő lassan elmozdult alattunk. A kifutópálya repedései egyre sebesebben váltották egymást, amíg egyszer csak a magasba emelkedtünk, és lassan távolodtunk, a biztonságot jelentő földtől, amely inkább az utasok számára biztonságosabb lenne, mint, hogy velem üljenek egy légkörben, de ők ebből semmit sem sejtenek, hogy milyen gyilkosokkal vannak körülvéve. Persze, honnan is tudnák, a szeptember elsejei robbantásról se tudtak az utasok, kivéve azt az egy őrültet, és így érzem most én is magam. Mintha én lennék az őrült, ezen a járaton, aki mindannyiunk testi épségét kockáztatja. Egy kicsit elkalandoztam, nem is tudom mennyi idő telt a repülőbe ülés óta és mióta nem veszek levegőt, de aztán visszatértem az emberek kihallgatásához.
Az utóbbi házaspár mögött sejtésem szerint egy testvérpár ült, mert épp azon vitatkoztak, hogy ki üljön az ablak mellett, miután kikapcsolták a biztonsági öveket. Mintha saját magunkat láttam volna pár évvel ezelőtt a családi nyaraláson. Az ő szüleik is a közelben ültek, és ez eszembe juttatta, hogy soha többé nem lesz alkalmam hasonlóban. Régebben nem becsültem meg azokat a pillanatokat, melyeket családommal tölthettem, de most odaadnám az életemet, hogy egyáltalán halljam a hangjukat, vagy lássam szerető tekintetüket, mely melegséget okoz mellkasomban. Örök jégpáncélba zárt halott szívemet nem olvasztja fel és éleszti újra senki, hogy újra régi életembe térhessek vissza. Mindent megadnék,ha ez a pár hét eltűnne elmémből és ott folytatódni, mikor hazaérek nővéremmel együtt és szüleink forró öleléssel várnak minket, mert úgy hiányoztunk nekik, mi pedig álig várjuk, hogy lássuk őket honvágyunk miatt. De örök honvágyra lettem ítélve, és új életet kell kezdenem, nem tudhatnak rólam szüleim, azt kell hinniük, hogy meghaltam és folytatniuk kell ott, ahol abba hagyták életüket, csak nélkülem. Ott lesz nekik Hanna, aki örökké emlékeztetni fogja őket hasonló vonásainkra és mindig könnyeket fog csalni szemükbe, ha csak meglátják üres szobámat, mely személyem nélkül üresnek hat.
Elmélkedésem közben Eleazar tekintetével engem tüntetett ki, de nem szerettem volna rá pillantani, mert biztos voltam benne, hogy szemeiben ezernyi kérdés kavarog. Ekkor felvillant a piros lámpa, hogy kikapcsolhatjuk öveinket, és gondolataim áttértek arra a napra, amikor egy karmazsinvörös szemű szörnyeteg keresztülsiklott velem az erdőn. Gondolataimat lekötötte, hogy visszaemlékezzek Eleazar íriszére amikor a repülőtéren voltunk, de nem tudtam felidézni, hogy vörösek voltak-e a szemei. Mindig a tűzvörös szempár jutott eszembe, de azért neki se ment el az esze, hogy úgy menjen emberek közé.
Gondolkodás nélkül, szólásra nyitottam a számat mellyel egy jó nagy korty levegő is élettelen tüdőmbe került, és innen minden egy pillanat alatt történt.
Ahogy a csábítóbbnál csábítóbb illatok megrohamozták tudatomat, Eleazar felém fordult merev tekintettel, mert észrevette, hogy megszegtem egyetlen szabályát, és megkaptam kérdésemre a választ csokoládébarna színű kontaktlencséje, mintha elolvadt volna íriszén, felszínre juttatva éhes fekete szemeit. Miközben meghallottam a leghátsó ülésről előre jutó beszélgetést:
- Nagyi, már megint vérzik az orrom, biztos a légnyomás miatt, szólsz a légi kísérőnek? – a vér szó hallatán előtört belőlem egy új énem, mely akkor költözött belém, mikor belülről elégtem, az élet és halál közt egyensúlyoztam. Az élet nyert volna, de a halál csalt és egy olyan életre ítélt, mely során élhetek, de holtan.
Elmémet elborította a vörös köd és torkom alig várta, hogy végigfolyjon rajta az éltető nedű, hogy bevonja nyelőcsövem, mint az édes méz. Felálltam ülésemből, de csuklómon Eleazar karjai vasbilincsként szorítottak vissza a székbe. És tekintetét az enyémbe fúrta.
- Ez nem te vagy. Nem akarod ezt tenni. Nincs szükséged rá. – hangja halk volt, szavai nem jutottak el tudatomig.
Szavai egy gátba ütköztek, mely mindent kizárt a kisfiú heves szívdobogásán kívül. Az ütemes hangzás mögött Eleazar hangja duruzsolásnak hatott. Úgy éreztem üvegfal van köztünk, egy burok melyben csak én és a kisfiú tartózkodik. Testem hozzáfeszült Eleazaréhoz, minél közelebb akart kerülni a meleg folyadékhoz, hogy kiszívhassa az utolsó cseppig, aztán otthagyni a földön az élettelen, kihűlt testet, mely nem mozog többé. Ez nem én voltam valójában, de mégsem tudtam rajta uralkodni. A vér illata előcsalta ezt a szörnyeteget, hogy pusztítson és kielégítse vágyait, de nem szabad hagynom.
És ekkor a légi kísérő sietett a gyerekhez, ezzel felkavarva a levegőt, és megbolondította belsőmet. Az utasok többsége épp aludt, vagy zenét hallgatott, senkit se érdekelt egy kis orrvérzés, de engem annál inkább.
Képességem erejével, kezem áthatolt az ülés anyagán és egy szempillantás alatt kicsusszantam a két ülés közötti sorra. Az áldozatom pont az ellenkező üléssorban tartózkodott, előre hajtva fejét egy zsebkendőt odatartva orrához. láttam amint az anyag lassan kezd vörös színt felvenni.
Gyorsan megindultam felé vámpírsebességemmel, a többi utas nem is érzékelte egy lágy szellő kivételével helyváltoztatásomat, de Eleazar a másik irányból elém ugrott.
- Vanda, kérlek ezzel mindent elronthatsz. Kérlek ne vegyél levegőt- suttogta fülembe, de nem reagáltam rá – Kérlek, Vanda, hagyd abba. Ha megteszed, nem láthatod a testvéredet soha többé.
Erre a kijelentésre gondolatomba férkőzött Hanna mosolygós arca, és eltűnt a vörös fátyol a szemeim elől. Lélegzésem abbamaradt, tüdőmbe zárva az égető illatot, de elmémben egy szörnyűbb kép látszott, ahogy egyedül zokogok.
Abbahagytam az erőlködést, hogy átjussak az ’élő’ falon és hagytam, hogy Eleazar szó nélkül toljon a repülőn található szűk mosdóhelyiségbe.
- Remélem, hogy nem tűnt fel nekik semmi, ha mégis, akkor meg valamiféle rohamra fogjuk. – mondta Elazar megkönnyebbülten – szeretnél még itt maradni egy picit? –csak hevesen bólogattam, megnyikkanni se mertem – jól van, de csak szólok, hogy nemsokára landolunk, akkor pedig vissza kell majd jönnöd. Bírni fogod? – ugyanaz a reakció, mint az előbb, de most kitágult szemek is társultak hozzá.
Nem is gondoltam volna, hogy szó szerint ilyen gyorsan elröppent ez az út. Ennyire elmélyedtem volna gondolataimban? Lehetséges. Eleazar egy új kontaktlencsét helyezett szemeire, aztán itt hagyott egyedül.
Jéghideg vízzel próbáltam elűzni elmémből az illatot, mely még mindig folytogatott, de tudtam, hogy csak akkor szabadulok meg tőle, ha friss levegőt juttatok tüdőmbe, mely csak akkor lesz lehetséges, mikor már földet értünk.
Ha jól sejtem még pár percig ültem a mosdóban, aztán visszabattyogtam az ülésemhez és az út végéig csendesen ültem kibámulva az ablakon.
Egyre közeledtünk a szabadságomhoz, jól kivehető volt a leszállópálya, két oldalt ki volt világítva. Sikeresen földet értünk és megkezdtük a kiszállást az utaskísérők üdvözöltek minket Seattle-ben. Felvettük csomagjainkat, és alig vártam, hogy kilépjünk a kapukon.
Ha haragszotok rám, akkor is küldhettek kritikát, mert most csillogó szemekkel nézek rátok, és könyörgök egy kis visszajelzésért.
A következő rész nem tudom mikor lesz, de most már próbálom aktivizálni magam :D remélem ti is örültök ennek a hírnek;)
Puszaa Bukszi LLLK.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
